Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

„LEGYEN IRGALMAS, FÉNYKÉPÉSZ ÚR” - BERCZIK ÁRPÁD Egy photographus életéből

Kopogást hallok. „Szabad" — (az entréeért nálam nem fizetnek, főleg, ha a bejött) — szép nő, mint a ki most is ateliermbe egy fiatal ember karján belép. „Vegyen le minket 12 példányban" szólt a garde-dame. 10 perc alatt megvolt. „Becses nevüket kérem." Erre zavarba jöttek. „Én Zalay Nándor vagyok s ez a hölgy testvérem" — szólt végre az ifjú. — „A képek jövő szerdán lesznek készen." Eltávoztak. Két héttel rá, megint szerdán a legbékésb foglalkozásaim közepette valaki felrántja ajtómat s azon ugyanazon nő rohan be egész zilált állapotban. Formalitás kedviért megijedek. — „Mi lelte asszonyom?" „Ah uram! férjem nyomomban van, megtalálta azon képet, melyen együtt vagyunk levéve vele — tudja vele? ..." — „De hiszen testvére?" „Dehogy az, dehogy. Kérem hát legyen oly jó és mentsen meg, ne tudassa vele Nándor nevét, mert megöli — férjem vadállat, hozzá kényszerítettek, s én azóta boldogtalan vagyok s e miatt..." — „Értem, elég"... Vén férj — szép fiatal feleség; az ilyet mi photographusok jól értjük. „Lépteket hallok, szent ég, cz férjem. Rejtsen cl hamar!" — De hová? — ah ide, — s azzal betoltam azon kis kamarába, hol képeink készülnek, s melyek ajtajára ez szokott írva lenni: „Idegeneknek tilos a bemenet;" ide csak nem fog bemenni a dühönc, gondolám, s azon percben ajtómon iszonyú Othelo-physiognomiával berohan — a férj. „Uram." — „Parancsoljon, azonnal leveszem önt, tessék kissé leülni." „De én"... — „Egy perc alatt megvagyok s oly szépen veszem le önt." „Ne fecsegjen." — „Tucatja 9 frt, féltucat 5 forint." „Ej uram én nem jövök magamat lephotographiroztatni." — „Nem?" — kérdem tettetett álmélkodással. „Persze hogy nem." — „Tehát mivel szolgálhatok?" Azzal egy képet tartott elembe, melyet jól ismertem s szóla — nem, ordíta: „ismeri ez ifjút?" — „Melyiket?" hebegem.