Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

A MEGÁLLÍTOTT PILLANAT - KÉPEK A HORUS ARCHÍVUMBÓL

anélkül szinte, hogy fölfognák, mi történik velük, nyílegyenesen a pokol feneketlen és sötét űrébe zuhannak, undorító sikolyok és rettentő káromkodások közepette; mások nevetve fölgyújtják magukat, és kékellő, égi tűzben porig égnek; megint mások őrjöngve emberek akarnak lenni hirtelen, és a még-meg-nem-születtek külön-egébe rohannak, zokogva, meg-megbotolva fölöslegessé vált, suta szárnyaikban — míg végül, végtelen idők múltán, már csak ketten állnak mindig a lényege szerint megsemmisíthetctlcn fénykép körül, a két vén, hű trónálló angyal: Mikáel s Gábriel — tán mondani se kell: eleitől fogva szemlesütve állt — most toporog, félrenéz, „még félrébb", szárazon köhécsel. Mikáel, ki épp ellenkezőleg, szemeit bátran, elképzelhetetlenül tágranyitva, kezdettől mindvégig a képre meresztette, ilyenkor fáradtan megfogja Gábriel kezét, a ráncos, reszketeg baráti kezet, a tisztát és igazat, s a saját gyulladt szemére szorítva, mondhatatlan alázata imába kezd — a győzelemért. De jobbnak látja később, ha csöndben eltotyognak. Csak a fénykép maradt ott, a töredezett szélű, tenyésző pusztulást rögzítő elpusztíthatatlan realitás. S nem követelhető, úri kegye az Úrnak, ha váratlanul arra jár minden esetben, s mindenhatóságában a faragott képből a meggyalázott, s még angyaloktól is így-úgy odahagyott embert, egyetlen rántással — a szeretetével — kiszabadítja. Hogy ne maradjon hamis nyom utánunk.