Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

A MEGÁLLÍTOTT PILLANAT - KÉPEK A HORUS ARCHÍVUMBÓL

mintegy a vágóhídra tolongó bárányok gyanútlanságával „felém mekeg": pózol, eltekint, mosolyog, vicsorít — láthatóvá teszi előttem realitásának menthetetlenségét, megemészthetetlen időbe-vetettsége titkos záradékát, bűnös önfeledkezése maga ellen forduló merényletének kíméletlen határozatát. Valótlanok vagyunk. S a fénykép ezt kihozza! Itt látható önnönmagunkról szőtt káprázatunk épp fényességében oly vigasztalan, történeti megtestesülése; árnyékunk árnyéka; mechanikusan dcspiritualizált, bestiális körvonallá nyomorodott emberi valónk. A stigmájával futószalagon azonosuló, fotografikus sokszorosíthatóságában külön is megbecstelenített világképmás egyebek közt az ember végső, áldozati védtelenségét jelzi a meg nem értett anyag elszabadult démonával szemben, mely őt mintegy a kárhozat kilencedik, legalsó körébe löki, abba a fertelmes tűzmocsárba, ahol majd még tán az is mondhatóvá deklaráltatik, hogy a huszadik századi gettókban és haláltáborokban készült fényképek különösen „jól sikerültek", mivel nem pótolható módon „informálják" a túlélő-emberiséget arról, ami ott történt. Valóban? Igazán? No, mondjuk így: „tényleg"?! Mindezt észbe, de sőt, szívünkbe véve, így és ekkor szikrázik föl a botrányban a szentség; így robbant utat magának az égbe a puszta funkcióvá sülylyedt lényeg kínhalálának transzmutatív — kegyelemteli átváltozásra képes — misztériuma. Amint az örök időktől fogva megeshet mindenütt, ahol szélső pontjához érkezik a magát mindig épp-korszerű scientifikus „technikákkal" és „világnézetekkel" körülbástyázó, magatehetetlen realitás személytelenségben tobzódó, irdatlan aljassága... Mert magasságban a mély, mint mélységben a magasság. Vagy ahogyan az archaikus bölcselő, Hermész Triszmegisztosz mondotta Tabula Smaragdinájában: „A/ni fentvan, megfelel annak, ami lent van, és ami lent van, megfelel annak, ami fenn van. így érted meg az egyetlen csodát. " A fotó, a passé realitása elementáris és helyrehozhatatlan. Ebben áll ördögi ereje, és ebben áll a szerencsétlensége, ugyanúgy. Megsemmisíthetetlen sziklaerdő — az Atokföldjén. 7 Az angyalok szeretnek fényképeket nézni. Ha csak egyhez is hozzájutnak véletlenül, mindjárt, valahány összesereglik körülötte. Nagy szárnyaikat csendben összehúzzák, s bár elébb egymást lökődik furcsa izgalmukban, akár a gyerekek, lángtekintetüket aztán hibátlan óvatossággal, kellő távolságból finoman a képre vetik, figyelemmel, hosszan, beláthatatlan időkön át rezdületlenül. Úgy tartják, további ezer év múltán egy közülük félénken fölveti mindig, hogy helyesebb volna talán letakarni a képet. Ujabb ezer év múltán az angyalok fele ajkába harapva, viharvörös arccal eltávozik. A rákövetkező tízszer tízezer évben a makacsul kitartó angyalok közül számosan, 2. In Antológia Humana (Ötezer év bölcsessége) Szerk.: Hamvas B. és Kemény K.; Egyetemi Könyvtár, 1948.