Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

A MEGÁLLÍTOTT PILLANAT - KÉPEK A HORUS ARCHÍVUMBÓL

fájdalmát: a fotografikusan természethű ábrázolat úgy adja a világot elébünk, hogy az mégis idegen marad egészen. A másik realitásában való ingyenes, túl könnyű, végső soron lopott jártasságunk egyfelől őrült izgató, mert ízről-ízre ténnyé vált valósággal kecsegtet. Benne való fürdőzése a szemünknek azonban mégsem otthonos, mégis csak kukucskálás, kielégíthetetlen többre-szomjazás — egy még „valódibb", még „reálisabb" világ-leleplezés felé törekedés soha célt nem érő hiábavalósága. Ez szüli aztán bennünk a többnyire nem is tudatosuló, suta kárörömöt, anonimitásában kissé aljas elégtételt, hogy most éppen nem védtelen nézettek, hanem fölényes nézők lehetünk. S hogy így ez az egész, ami itt elháríthatatlan pillantásunk elé van terítve, amilyen közönséges, ugyanakkor kényelmesen böngésző tekintetünk számára oly biztonságosan haszonteli, olyan büntethetetlenül édes... 4 „A múló idő a történet relativitásából a »tiszta törtenes« totalitásába, minden igaz cselekedet eleve mozdulatlan tengelyébe vezet" — írja Pilinszky. „Ez a »tiszta törtenes« azonban már teljes egészében »mozdulatlan«" — teszi hozzá —, „sajátos módon függetlenült és egyetemes érvényű valóság, vagyis szöges ellentéte a merényletnek, mely mindig üres, viszonylagos és irreális."

1 A dokumentumfotó a „tiszta történés" totalitását a technikai úton s létfeltételek között történő megörökítés merényletében kamuflálja. Ez a megörökítés merőben látszólagos — ha tetszik: „üres, viszonylagos, és irreális" —, továbbá mesterkélt és harsány, ami annál veszélyesebb, mivel a múlt szakrálisán mozdulatlan valóságának illúzióját mintegy kézzelfoghatóan prezentálja előttünk anélkül, hogy valóságosan akár a legcsekélyebb mértékben képes volna megvalósítani. így a dokumentumfotó jelene, elkészülte pillanatától fogva hozzáférhetetlen, vagyis nem tragikus, hanem szerencsétlen jelen, amivel — túl azon, hogy kénytelenek vagyunk eltűrni — semmit se lehet már kezdeni. E módon válik a történelmi fénykép ontológiai obszcenitássá, az idő kegyeimérc amúgy nem hiába áhítozó embersors hidegen közönyös megcsúfolásává, blaszfém jellé: biínjellé, a realitás júdásbélyegévé: valótlanná átkozott világpillanattá. 5 A blaszfémia, az istenkáromlás szentsége egyike a görög-zsidó-keresztény európai kultúra legtitkosabb misztériumainak. Az egy és oszthatatlan érték intenzív tagadása a legszélsőbb ponton, mintegy önsúlyának gravitációjában istenimádássá alakul vagy alakulhat — az érző, elfogulatlan és szabadnak teremtett emberi lélek mélyén. Évezredekkel ezelőtt, az antik tragédiákat kísérő szatírjátékok tudatos önfeledtséggel csúfolták meg a szent cselekményt, hogy e szentség valóságosságára — mcggyalázhatósága révén — katharzisszerűen ébresszék rá a nézőt, s később a köi. Pilinszky János: Ars poetica helyett; P. J. válogotott művei, Bp., Magvető és Szépirodalmi Kiadó, 1978.151. old.