Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

A MEGÁLLÍTOTT PILLANAT - KÉPEK A HORUS ARCHÍVUMBÓL

tok... A totó síkján a szükségképpen vademberivé züllesztett, spiritualitásától kegyetlenül megfosztott emberi arculat — egy a készítés lehetséges szándékaival sosem egyező értelemben — beszédessé válik előttünk. Titkot mond oly módon, hogy azt titokként meg is őrzi, mégis továbbadja: részeltet a titkában anélkül, hogy ez a realitásban mondhatóvá lenne. Valóvá lesz — a szívünkben. 3 Modern korunk találmánya a fotó. Azé a koré, amelyet az óind filozófia, a kalt-yuga a vaskor végső idejével azonosít, a teljes összeomlás előtti világkorszak-pillanattal, hasonlóképpen Jézushoz, aki ezt egyebek között igehirdetésének eszkatológikus irányultságával hozta az emberiség tudomására. A vaskorban, az utolsó időben, az aranykor hajdani harmonikus világrendje önnön ellentétébe fordul: ami legfelül volna a helyén, az kerül legalulra, s ami legalul volna a helyén, az kerül legfelülre: a maya hamis, káprázatszerű, valóságtól mentes realitása bír hitellel egyedül az emberek előtt. Ezt nevezzük mi „fénykép-hitelességnek". A realitás szervei, egészen a bíróságokig, az ügynevezett „valóság" egyik végső bizonyítékának az adott esetről készült fényképet tekintik, ami szemlélődésünk számára nem csupán az ember valósághoz fűződő viszonyának lassacskán totális pervertációjára utal, de azt is jelenti, hogy ily módon a fotografikusan leképezhető realitás valamennyi szegmentuma magában véve bűnjel. S mindjárt legalább kétféle szempontból az: egyrészt mint a csakis személyszerű viszonyban átélhető igazságtól elszakított, tárgyszerű látásmód botrányának kifejeződése, másrészt mint a realitásba csökött valóság minden módon leplezni óhajtott szorongattatásának el nem takarható, sötét nyoma: corpus delicti. A dokumentumfotó a valóságként kezelt realitást minduntalan mintegy kitakarja, pontosan azzal a türelmetlenül kíváncsi szemérmetlenséggel, ahogyan Lót lányai takarták ki apjukat, kényszerű sóvárgásuktól hajtva, hogy valami jövőre leljenek, akármi áron... így kutakodik a mi máimeddő, e századi civilizációnk is az igazság után, realitásba holt valóságának törvénytelen dokumentumai közt, a fotóban. S milyen hiábavalónak tetszik ez a kutakodás! Hogy csak az nincs soha a képen, ami rajta lenni látszik; reálisan és erőszakosan izgalmat keltve mégis, az igazától megfosztott valódiság ordenáré izgalmát: mintegy kulcslyukon át lesni meg a védtelen világot, hogy azután a ragadozó szemléletünk teremtette materiális illúziót barbár könynyedséggel azonosíthassuk az ugyancsak előfeltevésszerű „lényeg" önként adódó, silány empíriájával. Innen nézve pornográf minden dokumentumfénykép. Bennük a világ jelenségeit tovább alig redukálható személytelenségben tehetjük a magunkévá: észlelésünk a tárggyá tett másikban szemléletbeli egyesülés vagy azonosulás nélkül orozhat-ítélkezhet, gyönyörködhet vagy undorodhat... Pornográf voltukra utal az e képek nézegetése során oly gyakran támadó alaktalan, olykor kárörömmel vegyes melankólia is bennünk. Hisz— ha az ész akár soha — óhatatlanul átérzi a szív realitásban kurkászásunk kétarcú, ideges