Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

A MEGÁLLÍTOTT PILLANAT - KORNIS MIHÁLY A fotó botránya és szentsége

vány már maga is rendszerint nem tudatos módon kialakított kompozíciós elvek alapján létesül — a tudatunkban. Ezt a rögzített, a rögzíthetetlcn valósághoz képest máris művi képet másolja a fotós komplex apparátusával, amelynek saját tudati tevékenysége éppúgy részét alkotja, mint mindaz, amit a gépe előállítani képes. „Véletlen" fotó nincs; ha a fényképezőgép meghibásodik, vagy bármely más ok folytán ad/^öíT-szerűen exponál, az így születő fotókép sem valamiféle „tiszta gépi produktum", hanem ekkor a kép mindössze azon a technikai-gondolati szinten van előzetesen meghatározva, amellyel a masinát alkotója, illetve a gyár — tehát tudatos emberi tevékenység — felruházta már. Amennyiben a fotó entitását a szöveg (text) entitásával vetjük össze, szemantikai és hermeneutikai szempontból egyaránt figyelemreméltó különbségre lelünk. A textben ugyanis a világ valósága úgy van jelölve, hogy abból az ember — elméjében — szabadon újraalkothatja azt, kapacitásától függően a realitás, de a valóság szférájában is. így a text nyelve nyitott rendszer. A fotóé nem az, mert a jel és a jelölt egyszer s mindenkorra össze van zárva benne, s e kettő szétválasztására tett minden kísérlet egyúttal máris átélést jelent a fotó zárt nyelvi közegéből a textus (vagy a verbum) nyitott nyelvi valóságába. Ezért a dokumentumfotó világvalósága a becsületes és éber szemlélődés számára nem lehet több a realitás — a halott, másodlagos, dogmatikus racionalista, adott zárványként exisztáló: retrográd-irracionalista realitás — puszta leképezésénél. Ha a realitás magában véve tényszerű látszat— miként minősítsük a dokumentumfotó realitását? A huszadik században milliárdszámra készültek s készülnek ilyenfajta képek, háborúban éppúgy, mint békében. E fotók sorsa, különös aurája határtalanul érdekesebb annál, mint amit éppen ábrázolnak. A látszat fotografikus látszatát ábrázolják ugyanis, semmi többet; megszilárdult előzetes feltevések és föltételezések felületszerű lenyomatai csak, a zűrzavaros hétköznapi tudat hamis lidércfényei nyomán támadó, álságos világvalótlanság pszeudo-dokumentumai, s ezért, imént vázolt fölfogásunknak megfelelően, igazságtartalmuknak a semmivel kellene egyenlőnek lenniük — ám korántsem ilyen egyszerű a helyzet. A dokumentumfotók többsége ugyanis, mindannyiunk által ismerős értelemben tudástól terhesek, s e tudástól szinte már sugárzanak. Minél válságosabb történelmi szituációban készültek, annál inkább. Az éber szemlélet bennük nem csak a látszat jóvátehetetlen semmitmondását látja, hanem fölfedezheti az e fotók tárgyi realitásától látszólag független transzcendens excesszust is; azt a fölösleget, amely az efféle, alapjában silány műveket a titokzatos sokértelműség, s az épp hallgatásában beszédes divináció vonzáskörében ragyogtatja föl. Szakralitásuk van — sa múló idővel ez mind világosabbá válik — a dokumentumfényképeknek! Túlmutatnak magukon az álságos állítások, a mindig hazug beállítások, és fölfénylenek a megtöretett cson-