Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

KÉPÍRÓK VILÁGA - GERA MIHÁLY Képes főváros

a kepi konvenciókat, a megrendelő azzal utasította el a fotográfiát, hogy hiteltelen­nek ítélte. Pedig akadt jó példa, amely rábírhatta volna a kiadói szakembereket, hogy en­gedjenek vaskalaposságukból, és jobban támaszkodjanak a fotográfusok képi lele­ményességére. Mindenekelőtt a Klösz György munkái fölhasználásával készült Budapest anno... című albumot kell említe­ni, amely nemcsak szakmai, hanem közön­ségsiker is volt. A siker titka egyszerű: Klösz György fényképeiről a korabeli város néz ránk a maga köznapi valóságában, ahogy mindennapjait föltárta a kíváncsi fo­tográfusnak. A fényképekből sugárzó élmény teszi hitelessé a látványt. Ha másként is, de a jó példák között kell említeni Szabóky Zsolt Budapest-albu­mát, amelyhez Száraz György írta a szöve­get. Ebben az esetben azonban nem az egyes felvételeket kell dicsérni, hanem az albumot mint átgondolt, szerves egységet. Ehhez, persze, tudnunk kell, Szabóky Zsolt nem mindennapi szívóssággal harcol, hogy a városalbumról kialakított határozott elképzelése megvalósuljon. Itt minden a helyén van, a fényképek nemcsak szépek és jók, hanem tartalmilag is célszerűek: a Szabóky elképzelte Budapest-hangulat közvetítői. Példás a kísérő szöveg, amely egyrészt simulékonyan követi a fényké­pek igényeit, másrészt önmagában is helytálló olvasmányos dolgozat. Tanítani­való a képszövegek ismeretközlő pontos­sága, hasznossága. Érthető, hogy az idő nem ártott, inkább használt az albumnak, s immáron több kiadásban is elfogyott. Végül méltánytalanság volna szó nélkül elmenni Reismann János Budapesti válto­zatok című albuma mellett, amelyben a ki­tűnő fotóriporter a tőle megszokott színvo­nalon, iróniára hajló könnyedséggel mutat­ja be a fővárost, valamint Lőrinczy György A budai vár című, formájára nézve ugyan kicsiny, de fotográfiai megoldásaiban meg­jelenésekor sok újat hozó albuma mellett. A felsorolt és a felsorolásból kimaradt jó példák, amelyek egyértelműen a szerzőket dicsérik, nem feledtethetik, hogy a sok bosszantóan lapos Budapest-album megje­lentetésében a kiadói szakemberek mel­lett a fotográfusok is ludasok. Ok ugyanis tudták, mi kell a kiadónak, mit lehet elad­ni. Méghozzá minél többször. A dolog egy­szerű, magyarázta el nekem valamikor ré­gen az a ma már nem élő fotográfus, aki számos városalbumot készített. Csupán ar­ra kell ügyelni, hogy a fényképen ne le­gyen se autó, se ember, se bolti kirakat, egyszóval semmi olyan, amiből a ma divat­ja kiderül, mert akkor az a fénykép már két év múlva eladhatatlan. Ha azonban ügyes vagy, és minden tatarozott épületet azon­nal lefényképezel, akkor akár tíz évig ta­lálsz a fényképedre vevőt. A fotográfus pe­dig abból él, hogy eladja a fényképeit. így alakult ki az ördögi kör: a kiadó jó Budapest-albumot akart kiadni, de csökö­nyösen ragaszkodott a kikötéseihez. A fo­tográfus hiteles fényképeket óhajtott ké­szíteni, de ha meg akart élni, akkor kény­telen volt a kiadó igényeihez igazodni. Ezért született négy évtized során kevés olyan hiteles album Budapestről, melyek­re ma is büszkék lehetnénk. Ez az ördögi kör 1990-ben megszakadt, azzal, hogy a régi kiadók egyeduralma megtört. Azóta az új kiadók mintha lázas sietséggel igyekeznének pótolni azt, ami,

Next

/
Oldalképek
Tartalom