Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)

A KÁVÉHÁZ MINT „AKARAT ÉS KÉPZET" - SÁNTA GÁBOR „Vigasztal, ápol és eltakar"

tosabbnak tűnt a századforduló polgára számára. Hogy a középosztályhoz tartozóknak, szegénységük miatt, nem telik megfelelő lakásra és bensőséges magánéletre, és ezért látogatja a kávéházakat, ami viszont nem is készteti meglévő otthona emberibb berendezésére és egy meghitt, rendszeres érintkezésen alapuló családi élet kialakítására, jó részüket minden bizonnyal nem érdekelte. Vagy legalábbis nem láttak lehetőséget ebből az ördögi körből való kilépésre. (Valahogy úgy, ahogyan a csodaszép pillangó esetében sem veszünk tudomást arról, hogy undok hernyóból lett.) Ezért a századforduló embere inkább a kávéház nyújtotta örömöket élvezte, mintsem azon kesergett, hogy miért is jár oda nap mint nap. Miért is? Elsősorban a társaságért. A kávéházba járók többsége először a maga törzshelyére nézett be minden este; miként Bécsben, úgy a magyar fővárosban is. A vigyázó szemét Bécsre vető budapesti társasági életről gyakorta cikkeztek a Monarchia magyar sajtójában. Szemléletes példa erre Ignotus említett írása. Alfred Polgar, a bécsi Café Central fénykorára emlékezve megállapítja, hogy „ha a kávéházról szóló anekdotákat szétmorzsoljuk, kémcsőben gázzal vegyítjük, zavaros, színjátszó ammónia szagú gáz keletkezik: az ún. Café Central-levegő. Meghatározza ennek a helynek a szellemi légkörét, azt a légkört, amelyben az életképtelen, de csakis az, megfelelő gondolkodás mellett kifejleszti életképességét. Itt nö29. Alfred Polgar: Theorie des „Café Central". In: Die Mission des Luftballons. (Skizzen und Erwägungen.) Bedin, 1975. 106-110. p. Oombai Tünde fordítása. vekszik a tehetetlenség sajátos tettereje, itt érik a terméketlenség gyümölcse, itt kamatozik, ami nincs. Egészében véve az az igazán centralista, aki, ha a kávéház zárva tart, kitaszítva érzi magát, prédául vetve idegen véletleneknek, visszásságoknak és kegyetlenségeknek." Polgár a kávéházat és törzsvendégeit akváriumhoz és ott élő halakhoz hasonlítja. Mesterséges környezet a kávéház, melynek szigetszerű védettségében sokan élnek egymáshoz zsúfolódva. Menedék, „vidéki fészek a nagyváros ölén, kíváncsiságtól, pletykáktól és rágalmaktól hangos. (...) Az igazi centralista a többiek magánéletét is éli, de sajátját sem rejti véka alá." A kávéházba járás narkotikum, melynek hiánya szorongással tölti el a rászokót. „Ennek a csodálatos kávéháznak a valódi báját egyedül az érzékelheti állapítja meg Alfred Polgar-, aki nem akar mást, csak jelen lenni. A céltalanság szentesíti a jelenlétet. Lehet, hogy a vendég egyáltalán nem is szereti sem a helyet, sem pedig az embereket, akik lármázva benépesítik, de idegrendszere mindennap megköveteli az adag »centralint«. (...) Ez a rejtélyes kávéház megnyugtatja a békétlenekben azt a valamit, amit legszívesebben kozmikus szorongásnak neveznék. Itt, ahol annyira lazák a kapcsolatok, lazul az Istenhez és a csillagokhoz fűződő viszony is, a teremtmény kibújik a Mindenséghez kapcsoló kényszerhelyzetéből és a Semmivel létesít alkalmi, érzéki kapcsolatot, kötelességek nélkül. Az örökkévalóság a Café ("entrai falai között nem fenyeget, ott „29 a pillanat kegyes közönye élvezhető.