Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)

HELYEK ÉS TÖRTÉNET - SALY NOÉMI A Krisztinaváros és a Philadelphia

Az alagsorban nappal egy kispénzű embereknek kialakított étterem üzemelt, amely este igényes mulatórészként működött. Berendeztek magas pulttal és bárszékekkel egy amerikai rendszerű helyiséget is, ami igazi újdonság volt Pesten. Saját cukrászati részt is kiépítettek, amely a külső megrendelők igényeit szolgálta. A kávéház 1922-ben új bérlők kezébe került, akik kisebb átalakítások után 1936-ban az udvar beépítésével megnagyobbították a területét. Az előtérből egyfelől egy 450 személyes kávéházba jutott a vendég, a másik út pedig egy 160 személyes grillbe vezetett. Korszerű szellőzőrendszert is behelyeztek, három lift szállította az alagsorba a ruhákat. A zenekar süllyeszthető dobogón foglalt helyet, a kávéházi részben a falakat és az oszlopokat üveggel vonták be. A korszak jelentős belsőépítészei és iparművészei egy nyugat-európai színvonalú, többfunkciós, késő-art-deco kávéházat hoztak létre. A háborúban a többi nagykávéházhoz hasonlóan az EMKE is helyrehozhatatlan sérüléseket szenvedett. A főváros kávéházainak történetében az első nagy válságot azonban az első világháború hozta magával. Ahogy Szép Ernő írta: „Meghalt Budapest régi kedve." Pincér és törzsvendég a kávéházak helyett a lövészárkokban találkoztak. Megjelentek az első nőpincérek, felszolgálók. Az ellenfelekre utaló kávéházneveket betiltották, a London például Berlin néven működött tovább. Több kávéház végleg bezárt, a megmaradtak kezdték elveszíteni pompájukat. A hadigazdaság érdekeinek megfelelően begyűjtötték a réz- és az óntárgyakat, hogy srapnellgránátokat készítsenek belőlük. Eltűntek az Olaszországból származó fehér, folttalan márványasztalok, hogy helyüket elfoglalják a hazai eredetű, mintás műmárványlapok. Fokozatosan eltűntek a velünk hadban álló országok gyarmatairól származó kávé-, tea- és dohányáruk, s megjelentek helyettük a pótkészítmények. A takarékosság jegyében korai zárórákat vezettek be. Egész éjjel nyitva tarthattak viszont a nagy pályaudvarokhoz közeli, úgynevezett „halálkávéházak", így a Nyugati mellett a Terminus és az Ilkovits, a Keleti mellett a Wagner, a Központi és a Krajcsovics, ahonnan a frontra induló katonákat búcsúztatták... E fejlemények is magyarázzák, hogy miért rögzülhetett a századforduló egyféle aranykorként már a két világháború közötti időszak szereplőinek emlékezetében, akiknek kávéházi „ezüstkora" is elérhetetlen messzeségbe került mára Budapest polgármaradékai számára.