Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)

A KÁVÉHÁZ MINT „AKARAT ÉS KÉPZET" - WILHELM DROSTE Kávéház az Osztrák-Magyar Monarchiában

ló zaj uralkodik a csillogó-villogó sivárságon. Bármelyik város, ha egy kicsivel több hivatalosan képviselt ízléssel rendelkezik, ezeket a gépeket egy külvárosi hodályba telepítette volna. Aki ezeken játszik, amúgy sem lát és hall már semmit. De Budapesten mindenképpen a Centrait kellett elfoglalniuk, azt a kávéházat, melynek irodalmi és kulturális jelentősége vetekszik a New-Yorkéval, tehát szinten muzeális védelmet érdemelt volna, ha már a kávé nem volt képes megvédeni. Az ember dühös önmagára, amiért nem viselkedik úgy, mint egy kávéfundamentalista, aki az igazságtól elvakultan egyszerűen a levegőbe röpítené az erőszaknak ezt a fellegvárát. Budapestnek türelemmel kell visszahódítania kávéházait, semmiképpen sem bombákkal. A visszahódításban stratégiailag fontos szerepet játszik a válság által olyannyira megviselt New-York. Ha megtörténne az a csoda, hogy ott egy rövid bezárás után megkísérelnének újra-alapítani egy valódi kávéházat, ez a fordulat jele lenne. Végre megint minden teremben és minden szinten volna kiszolgálás, a legfinomabb kávé folyna egy óriási olasz presszógépből, naponta legalább száz újság lenne kitéve, éjjel kettőig nyitva állna a kávéház, és az étterem a „mélyvíz"-ben átengedné a helyét a gördülő elefántcsont golyóknak, melyek vidáman ütköznének össze. Zene csak vasárnap délutánonként szólna, és akkor is csak halkan, visszafogottan, hiszen az összekoccanó porcelán, a kávégépből kiszökő gőz, a vendégek moraja és egy szép nő cipősarkának kopogása, mikor áthalad a termen, mindezek a zajok együtt alkotják a zeneileg felülmúlhatatlan, mindig egyforma és mindig új kávéházi szimfóniát. A New-York külső falaira visszakerülnének és démoni fényt sugároznának az ördögfejeket ábrázoló kandeláberek, a feltétlen jó modor újra otthonra lelne, s nem hagyná magát elüldözni többé, ítéletnapig. A palota büszke homlokzatán az óra megint felvenné a harcot az idővel, és nem ragadna meg egy helyben kicsivel tizenkettő előtt, mert nem félne már a szellemektől. Akkor a most még irigyelt, elkényeztetett bécsieknek is Budapestre kellene utazniuk, ha igazi kávéházi zsongást szeretnének átélni, mert ahhoz a pesti ember kell, aki öntudatosan veti bele magát a bizonytalanságba, és megkockáztatja, hogy holnap már nem az az ember lesz, aki este volt. Budapest, a város, a szenvedélyes kávéivóra hasonlít, aki nem képes lemondani az élvezetről, melyet a kávé nyújt. Olyan ideges, olyan gyorsan ver a szíve. Ellentétben a már-már erőltetetten óvatos Béccsel, mely még a Dunát is csatornákba tereli, mielőtt magához engedné, annyira fél minden kiszámíthatatlanul folyó dologtól. Már a bécsi kávéházak neve is erről árulkodik. Alt Wien (Öreg Bécs), Burg (Vár), Imperial, Kalvarienberg (Kálvária), Maria Treu, Ministerium, Rüdigerhof, Schönbrunn, Schwarzenberg, Tirolerhof (Tiroli Udvar), Vogelsang (Madárdal). Mennyire másként csengtek a budapesti kávéházak nevei. Sokkal nagyravágyóbbak, szemtelenebbek, rajongóbbak voltak. Nevük készülődés volt az ismeretlenbe. Japán, Abbázia, Palermo, Philadelphia, Luxor, Miramare, Sorrento. Aki ekkora szenvedéllyel indul útnak, az veszélyesebb életet él: ezt mindannyian megtapasztalták, és túl korai halálukkal fizettek érte.