Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

AZ ASSZIMILÁCIÓ KORA - VÖRÖS KÁROLY Wahrmann Mór - egy zsidó politikus a dualizmus korában

folyamat Budapesten, a nemzeti piacnak immár vitathatatlan központjában, ahol a lakosság 25%-a végig a dualizmus korában izraelita vallású. Nem véletlen tehát, ha 1872-ben éppen Wahrmann Mór lesz az, aki egy budai kerületet képviselő követtársával, Házmán Ferenccel együtt a képviselőházban benyújtja a javaslatot Pest, Buda és Óbuda egyesítésére. Képviselővé választásától, 1869-1894-ig, 8 cikluson át Wahrmann a magyar politikai élet egyik legjelentősebb (és mindenképpen egyik legstabilabb) alakja lesz. A Szabadelvű Párt képviselőjeként végig tagja a magyar delegációnak, tagja a képviselőház pénzügyi-gazdasági bizottságának. Tulajdonképpen ő a párt pénzügyi szakértője, a költségvetési tárgyalásokon véleménye döntő, 1875-ben pénzügyminiszternek is jelölik. De mindenek felett gazdag ember - amint hírlik, nagyon gazdag ember. Vagyonának eredetéről nincs pontos képünk, de kivált a 70-es évek elején sokféle iparipénzügyi vállalkozásban szerepel a neve. Banküzlete még 1888-ban is fennáll mint bejegyzett cég. Vagyona a jelek szerint inkább a tőzsdejátékból származott, amelyhez a kortárs szerint bámulatos érzéke volt: még mielőtt az első reggeli tőzsdejelentések megérkeztek volna, már meg tudta jósolni a tőzsde egész aznapi menetét - igaz, hogy a tőzsdeügynökökkel igen jó kapcsolatokat tartott fenn. A baisse idején olcsón összevásárolt magyar aranyjáradék-kölcsönnek az érték emelkedésekor való értékesítésével állítólag hatalmas nyereségre tett szert. A kortársak arról is tudtak, hogy az 1873. évi bécsi tőzsdekrach alkalmával a Wahrmann-bankház is csaknem összeomlott: a céget csupán Lónyay Menyhért pénzügyminiszter, a későbbi gróf és miniszterelnök akciója mentette meg - ami Wahrmannt Lónyay szilárd hívévé tette. Vagyonához méltóan élt: a mai Akadémia utca 3-ban, az akkori Tänzer ház első emeletén fényűző lakást tartott; itt volt elhelyezve jelentős képgyűjteménye is. A parlamentben közkedvelt személy volt: „Szemüvegét és élceit soha nem hagyja otthon" - mondta róla Tisza Kálmán. Előnytelen külsejű, alacsony, nagy fejű, kopasz és erősen rövidlátó ember volt, csípős nyelvű. Ilyennek rajzolja meg őt Mikszáth is évtizedeken át írott parlamenti riportjainak egyik legállandóbb alakjaként. A parlamentben a szeretetreméltó, ám öregedésével kétségtelenül tüskésebbé, mogorvábbá lett emberről ugyanakkor mások kevésbé kedvező képet őriztek meg. Például Goldziher Ignác, a már ekkor is világhírű, nemzetközileg is ismert orientalista, 1875 óta az Akadémia levelező tagja, aki a pesti hitközség főtitkára volt, naplóiban a lehető legellenszenvesebb képet rajzolja az őt nemcsak tudósi, de emberi mivoltában is állandóan, lehetőleg a nyilvánosság előtt megalázó, szidalmazó, becsmérlő elnökről. Az igazság kedvéért azonban meg kell mondani: naplójának egésze Goldzihert is nehéz természetű, rendkívül érzékeny és - nem is ok nélkül - hiú embernek mutatja. Az a programbeszéd, melyet 1884. május 27-én Wahrmann lipótvárosi választói előtt tartott, tovább finomítja a politikus Wahrmannról kialakított képet. Itt a beérkezett zsidó nagypolgár szólal meg és fejti ki nézeteit egyrészt a kor magyarországi liberalizmusáról és saját liberalizmusképéről, valamint viszonyáról a magyar politika