Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

VÉSZKORSZAK - MAJSAI TAMÁS „Bíborosok és püspökök a zsidómentés barikádharcában"

tökélnek e sorok annak az eddigi, majd­hogynem evidenciaszerű - és többé-ke­vésbé még a történészi vizsgálódásokban is kifejeződésre jutó — vélekedésnek az érvé­nyességi határait illetően, amely az ország keresztény közösségei közül a református felekezetet „mentette fel" leginkább a zsi­dóságot sújtó 1944-es tragédia felelőssége alól; felvetik e sorok a mögöttük álló szem­lélet rokonságának a kérdését az e tekin­tetben egyedülállónak ismert Serédi Jusz­tinián-féle felfogással, amelyben ismere­tes módon úgy kapott hangot a zsidóüldö­zés elítélése (ld. a hercegprímás június 29­iki híres-hírhedt pásztorlevelét), hogy egy­úttal legitimálta is azt. De nyilvánvalóvá válik e dokumentum alapján az is, hogy a Holocausttal szembeni egyházi magatartás hiányosságaiban mennyire komoly saját helyi értéke volt az antiszemitizmus inhe­rens, önerős tényezőinek, s az, hogy követ­kezésképpen mennyire felszínes is min­den olyan kísérlet, amely - abból a kimon­datlanul is érzékelhető előfeltevésből kiin­dulva, hogy a Holocausttal kapcsolatos egyházkritikai megállapítások alapvetően ideologikus és más érdekszempontok ter­mékei - szinte köteles módszertani eltö­kéltséggel keresi az egyház falain kívüli történelmi tényezőknek e kritikai momen­tumokat úgymond hatálytalanítani, de leg­alábbis jelentősen relativizálni képes nyo­mait. Nem kétséges persze, hogy a kulturális és erkölcsi fékek, a politikai és morális ra­cionalitás és egyéb rokon tényezők adott esetben jelentős gátlások alá is helyezhe­tik az olyan típusú naturális ős-indulatokat, mint amelyek a püspök tájékoztatójából kiviláglanak. Ám az sem igényel bővebb okfejtést, hogy ezeknek a faktoroknak a korlátozhatósága meglehetősen esetleges, s hogy azok éppen a fennálló történelmi helyzethez hasonló szélsőséges időkben válhatnak beláthatatlan bizonytalanságok fenyegető forrásaivá. A konkrét esetet il­letően Ravasz Lászlónál például az önma­ga determinációin való felülemelkedés szándékának már-már megható jelei elle­nére is megállapítható (minden prózai szempont, önérdekűség ellenére is), hogy a döntéseiben megjelenő összteljesítmény alapvetően annak a gondolkozásnak, an­nak az értékrendszernek és annak a prob­lémaérzékenységnek a struktúráit tükrözi vissza, amely ebben a közreadott „őserejű" megnyilatkozásban kirajzolódik előttünk. És végül még egy fontos szempont. A vizsgált forrásból elénk táruló struktúrák természetesen nemcsak Ravasz Lászlóról szólnak. Sőt, furcsa módon talán legkevés­bé róla. A dokumentum relevanciájának legfőbb hordozója ugyanis minden bizony­nyal az, hogy annak szerzője nem „egy" püspök volt, hanem az az egyházfejede­lem, aki egyszersmind a korabeli reformá­tus egyház és az egész magyar protestan­tizmus legbefolyásosabb, osztatlan tekin­télytélvezővezéregyéniségének is számí­tott; az a Ravasz László, akinek - igazi para­doxonként - nem utolsó sorban azért volt kulcsszerepe a Holocaust eseményeivel kapcsolatos protestáns egyházi döntések­ben, mert az illető két felekezet hierarchiá­ján belül mégis ő volt a magyar zsidóságra zúdult 1944-es tragédiával szembeni cse­lekvőkészség legenergikusabb és legkon­cepciózusabb képviselője.

Next

/
Oldalképek
Tartalom