Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

VÉSZKORSZAK - MAJSAI TAMÁS „Bíborosok és püspökök a zsidómentés barikádharcában"

hogy mit jelent, mit jelenthet a fenti ítélet azoknak az egyházi szolgálatban buzgólkodó, hitük belső késztetése elől menekülni sem nem tudó, sem nem akaró hitvallóknak az „érdemei" és emléke szempontjából, akik mindent, de legalábbis sok mindent elkövettek személyes képességeiknek és az egyházi struktúrák kínálta lehetőségeknek üldözött felebarátaikért való kihasználása érdekében; akik a szeretet megnyilvánításának bibliai mértéke: az önfeláldozó odaadás betöltésére is késznek mutatkoztak a század Golgotájára szántakért; akik közül a legtöbben egyszerre tudták magukat földi egyházuk és a Mennyei Jeruzsálem hűséges polgárainak. Meglehet, formailag csak prolepszis, valójában azonban maga a válasz, hogy éppen ellenkezőleg, mint azt a kérdés sugallja, a csődöt vallott egyházi struktúrák csődjéről tett megállapítás mellőzése vagy megszelídítése nemhogy különösebb megbecsülést nem ad a közelmúlt történelem eme Igazainak, hanem egyenesen meg is fosztja őket kivételes minőségük illő méltánylásától. Engedni e felfogásnak ugyanis nem kevesebbet jelentene, mint közreműködni annak az elkendőzésében, hogy az Igazak tetteinek feltétlen önértéke van; közreműködni annak a több oldalról is előszeretettel elősegített félreismerésében, hogy kivételesen magasrendű helytállásuk az általuk reprezentált közösség megnyilvánulása is volt ugyan, ám mégis úgy, hogy az véletlenül sem érvényteleníti e közösség súlyos deficitekben megnyilvánult többségi reprezentációját; közreműködni annak a szintén csak igen népszerű és felszínes igényeket kielégítő eltakarásában, hogy az egyháztörténeti cezúrát (is) jelentő Holocaust és az egyházak által definíciószerűen képviselt szellemi-humanitárius értékrend adott esetben megvalósult megjelenítése között megállapítható viszony sokkal inadekvátabb, mint azt a vele kapcsolatos irodalom és közvélekedés általában véve láttatja. • Rátérve mármost az exponált kérdésnek arra a szűkebb keresztmetszetű szegmensére, ami az említett dokumentumban meggyőződésünk szerint hangot kap, először is a probléma egy általánosabb vonatkozásáról szólunk. A szakirodalomban és a köztudatban még ötven év elteltével is ismeretlennek számítanak azok a tényezők, amelyek eredményeként 1944 júniusában-júliusában végül is elvetélt a protestáns egyházaknak a zsidók deportálása elleni tiltakozásaképpen kiadni szándékozott közös pásztorlevele. Az ismeretlenségből adódó számos probléma közül itt csak egyet állítunk előtérbe. Nevezetesen azt, hogy ez a forráskiesés jelölhető meg az egyik legjelentősebb éltetőjeként annak, hogy a fent futólag érintett témák körüli kontroverziák még fél évszázad ekekével sem jutottak viszonylagos nyugvópontra sem. Mindenekelőtt abban az alapkérdésben nem, hogy az 1944-es körülmények között tett protestáns zsidómentő lépések legrangosabbja, az allegált pásztorlevél olyan céltudatos, mindent, majdnem mindent elkövetni akaró szándékot tükröz-e, amitől, azaz az ország keresztény közvéleményének a nyilvános tiltakozás jelentette lelkiismereti sokkterápiájától, az egyházi kormányzat felelős tényezői csak a körülmények