Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

ÉLET A KULTÚRÁBAN - LACKÓ MIKLÓS Zsidók a budapesti irodalomban (1890-1930)

kott a nagy távolsághoz, a messze nézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek az üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalán nagy házfalak merednek az ég felé." S egy másik helyen: „A gyerekek szétnéztek a szép nagy telken és a farakásokon, melyeket beragyogott az édes tavaszi délután napja. Látszott a szemükön, hogy szeretik ezt a kis darabka földet, és hogy meg is küzdenének érte, ha arra kerülne a sor. Ez a hazaszeretetnek egy neme volt. Úgy kiáltották, hogy: »Eljen a grund!«, mintha azt kiáltották volna, hogy »Eljen a haza!«" Az elmondottakban persze még távolról sem merült ki a zsidó-magyar írók szerepe az új irodalomban. Még egy szempontra utalunk: közreműködésükre a nagyvárosi irodalom műfaji modernizálásában. Ez különösen egy területen figyelhető meg: az új magyar színpadi dráma megteremtésében. A 90-es évektől a 20-as évek végéig (s még tovább is) a zsidó-magyar írók a drámairodalom egész nagy vonulatát hozták létre, Bródy Sándortól, Molnár Ferencen át Szomoryig, Füst Milánig. Ebben az irodalmi vonulatban nem annyira a kor társadalmi problematikája, s nem is a zsidókérdés állt előtérben (bár az is), hanem túlnyomórészt a nagy emberi szenvedélyek modern ábrázolása. Jó példa erre még Bródy Sándor zsidótárgyú darabja is, a Lyon Lea, melyben az igazi drámai ütközet nem a zsidó hagyományhoz való ragaszkodás, s az ellenséges idegenség között zajlik, hanem a leányát imádó, s a lányt szükségképpen elveszítő apa - népeken és népi sajátosságokon messze túlmutató - tragédiája. • A szerteágazó témából egy további, valójában alapos feldolgozásra váró témakört érintek, persze nagyon vázlatosan. Ez nem a zsidó írók-költők szerepéről szól, hanem arról, hogy a zsidó és nem zsidó írók műveikben hogyan ábrázolták a magyar (és főleg a pesti) zsidóságot, milyen jellegzetes zsidó típusokat mutatnak be írásaikban. Csak megjegyzem, de nem részletezem, hogy persze ezek az ábrázolások korszakonként jelentősen változtak: 1919 előtt általában a zsidókérdés liberálisabb szemlélete uralkodott a közszellemben, s ez kihatott az irodalomra is; az antiszemita torzítások még mérsékeltebben jelentkeztek, szemben a két háború közti korszakkal, amikor a közszemlélet elfajult, s a zsidókérdéssel kapcsolatos demokratikus állásfoglalás egyre inkább tabu-témának számított. A túlnyomó részükben a minél teljesebb asszimilációra törekvő, önmagukat a magyar irodalom szerves részének tekintő zsidó származású nagyvárosi írók a zsidóság problémáival s típusaival, főleg 1918 előtt, viszonylag keveset foglalkoztak; sokkal inkább az új szociális kérdésekkel, s főleg a modern ember általános egzisztenciális problémáival voltak elfoglalva. Bár az irodalomban már akkor megjelentek a zsidómagyar együttélés problémáit megkerülő vagy a zsidó típusokat álcázó törekvések, a nagy „elhallgatások", az önmaguk bizonytalanságát negatív vagy „önleíró" zsidó típusokban kompenzáló írások eléggé ritkák voltak. Nem így az 1918-19-es nagy fordu-