Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

ÉLET A KULTÚRÁBAN - LACKÓ MIKLÓS Zsidók a budapesti irodalomban (1890-1930)

korát töltötte ott." S Budapestre is áll többé-kevésbé, amit egy másik helyen ír: „A berliniek (budapestiek) mások lettek. Problematikus alapítói büszkeségük a fővárosra lassanként átadja a helyét a vonzódásnak Berlinhez (Budapesthez), az otthonukhoz... Ebben a helyzetben jelenik meg az író, aki még épp elég fiatal ahhoz, hogy megélje a változást..." Ez a városi tömegélményekhez, a város utcai életéhez és mindennapi „mitikus" helyeihez való vonzódást jelenti; olyan beállítottság, „amely számára a nevezetes reminiszcenciák, a történelmi megrendülések ... csupa lim-lom: készséggel átengedi őket az utazónak. És mindent, amit művész-padlásszobákról, szülőházakról és hercegi székhelyekről tud, odaad, hogy megszimatolhasson egy küszöböt, megtapinthasson egy kőlapot, amelyet a környékbeli kutyák éppúgy ismernek." így lett a nyugati nagyváros is - tehetjük mi hozzá -, ahogy Hofmanstahl nevezte egyszer, „merő életből épült tájjá", „belakott", otthonossá lett várossá. Az ihletett sorokban kifejtett gondolat, módosult formában és időben elhúzódva, érvényes Budapestre is. A budapesti otthonosság első írói nagyobbrészt a zsidó írók közül kerültek ki. Az otthonossá válás nehézségeit, a vele együttjáró vívódásokat viszont jórészt nem ők fejezték ki, hanem azok a vidéki vagy frissen vidékről származó nem zsidó írók, akik szinte önmagukban hordozták a vidék és a város ellentéteit: Krúdy Gyula, aki a vidéki életet „elvárosiasította", Budapestben viszont a születő nagyváros még éppen megőrzött és átalakulásban lévő vidékies pillanatait, élethelyzeteit és figuráit ábtázolta nosztalgikus esztéticizmusában. Méginkább a persze nem ily magas művészi szintet képviselő, vidéken élő konzervatív (és antiszemitizmustól sem mentes) Gárdonyi Géza, aki pl. Az öreg tekintetes c. kisregényében egy Budapestre települt idős kisnemesi földbirtokos tragédiáját írja le. Az öreg a nagyváros körülményeihez nem képes alkalmazkodni, s bár eleinte tetszik neki az érdekes nagyváros, közérzete fokozatosan tragikus kétségbeesésbe fordul, valamiféle otthonosságra csak a Józsefváros szegényei között lel, s elmagányosodásában egyre gyakrabban megy ki a város határába, hogy termőföldet lásson, végül szobájában szivaros dobozokban kukoricát kezd növeszteni... De még Kosztolányi Dezső is, aki később Esti Kornélban megalkotta a budapesti modern „kószáló" felejthetetlen figuráját, fiatalon még szinte kívülről szemlélte a pesti embereket: „O én szeretem a bús pesti népet..." Mély szociális együttérzés és immár megszokott városiasság tükröződik a fiatal Molnár Ferenc írásaiban. Méltán világhírre szert tett ifjúsági regényére, A Pál utcai fiúk-xa utalok, mely - talán saját gyermekkori élményeire támaszkodva -, mint közismert, az éppen önállósodni kezdő korakamasz kisdiákok halálosan komoly játékairól szól, középpontjában a grund, a még beépítetlen nagyvárosi telek, a játszótér védelme áll. A nagyváros már otthonná lett, de az író akaratlanul is érzi, hogy itt egy vidékies ország nagyvárosáról van szó: „A grund... Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék búra alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szeme hozzászo-