A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)

PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - PETER JELAVICH A berlini kabaré mint a metropolisz-lét montázsa

elüldözött zsidóknak, mint a Franciaországból ide menekülő hugenottáknak. 1720-ban a Bohémiából kiűzött protestáns hitű takácsok gyarapították újabb színfolttal a város már amúgy is tarka etnikai összetételét. Bár a továbbiakban Berlin utánpótlását jobbára a brandenburgi tartomány növekvő népessége biztosította, érkeztek szép számmal mesterek Pfalzból és Hollandiából, munkások Sziléziából, Pomerániából és Lengyelországból is. E sokféle népességcsoport ugyanakkor maradéktalanul sohasem forrt össze, s ily módon a városban nem jöhetett létre egységes polgárság. Mindazonáltal (legalábbis a közfelfogás szerint) idővel mégiscsak kialakult a berlini polgár jellegzetesnek tartott típusa, akinek élelmessége, agilitása épp a heterogén közegben való érvényesülési kényszerből eredt. Amint azt maga Goethe is megjegyzi: „Berlinben bizony nem sokra mész az udvariassággal, ott ugyanis olyan rámenős emberfaj él, amellyel szemben, hogy egészen ne nőjön a fejedre, az egyedül hatásos védekezés a csípős nyelv s a meglehetősen nyers viselkedés."

28 Nos, épp ez a „csípős nyelv" volt azon meghatározó karakterjegy, amelyet utóbb a „Berliner Schnauze" („berlini pofa", „berlini nagyszájúság") névvel illettek. A berlinieknek egyszersmind ennek megfelelő csípős szellemességet, sajátos humort tulajdonítottak, amelynek legfőbb ismérve a tekintélyek és bevett normák iránt tanúsított szkepszis és kihívó tiszteletlenség. Utólag nehéz kimutatni: vajon a múlt század elejének berlini átlagpolgára valaha 28. Eckermann: Beszélgetések Goethével, 1823. dec. 4-i feljegyzés. is szakított-e ezzel a hagyományként öröklött mentalitással. Annyi azonban bizonyos, hogy amikor 1821-ben bemutatják Julius von Voss „Der Stralauer Fischzug" című darabját, már szép számmal akadnak olyanok, akik magukévá teszik e berliniekről alkotott sztereotípiát. Voss műve volt ugyanis az első olyan bohózat {Possenspiel), amely a csípős és agresszív „berlinerisch" argónyelvet beszélő, helybéli figurákat vitte a színpadra. Az átütő sikerű darabnak a rákövetkező évtizedekben jó néhány utánzója akadt mind a színpadon (David Kalisch paródiái), mind az illusztrált szatirikus pamfletek és élclapok (így egyebek közt Adolf Glassbrenner kiadványainak) hasábjain. Ezekből hovatovább egy sajátos karakter-készlet jött létre, mely az átlagos berlini kisembert mindegyre olyannak mutatta be, mint aki félműveltsége ellenére is magabiztos, nagyszájú és eszes, egyben agyafúrt mestere mindenféle tekintély elleni aknamunkának. E mentalitás markáns megtestesítői bizonyos foglalkozási típusok voltak: bérkocsisok, kofák, suszterek, inasok, no és az „Eckensteher" ek, az alkalmi szolgálatra váró, lomhán utcasarkon álldogáló hordárok és fullajtárok. Fölösleges vesződség volna mélyebben belemennünk ama „tyúk vagy tojás" jellegű elméleti latolgatásba, hogy a realitás formálta-e vajon e képzeteket vagy épp ellenkezőleg: azok alakították a valóságos viselkedésmintákat. Mindenesetre alighanem az efféle figurák népszerű műfajokban való mind gyakoribb feltűnése bírta rá 29. A berlini humor történeti elemzését Id. Gustav Sichelschmidt: Die Berliner und ihr Witz: Versuch einer Anolyse (Bedin, 1978)