A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)

PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - PETER JELAVICH A berlini kabaré mint a metropolisz-lét montázsa

nyújtott elemzésével. A modern életvitel átformálta a városi polgárt, aki immár a szüntelen változás közegében érzi otthon magát, s a túlzott stabilitás és egyhangúság nyomasztó terhet jelent számára. Ugyanakkor a külső ingerhatások zavaró sokasága kimeríti és eltompítja érzékeit, s ezért figyelmét csak egyre hatásosabb eszközök képesek felkelteni. Ahogy Wolzogen fogalmaz: az emberek hovatovább „csak a könnyed, aforisztikus és fülbemászó dallamokra fogékonyak", azaz a modern élet melódiáinak nem csupán rövidnek, ám egyszersmind „fülbemászónak" kell lenniük ahhoz, hogy a fogyasztói tömegembert elérjék és rabul ejtsék. Ördögi kör ez - hiszen az ingerek szaporodása és felerősödése az érzékelőt mindinkább elcsigázza és összekuszálja, így aztán figyelmének megragadása minden korábbinál nagyobb erőfeszítést igényel. A kirakatok egyre szédítőbbek, a reklámok egyre harsányabbak lesznek, miként a különféle szórakozási formák is mind csábítóbb külsőt öltenek, hogy kielégítsék az erős stimulusokhoz szoktatott nagyvárosi közönség csillapíthatatlan igényét. S éppúgy, ahogy a kirakatok és termékbemutatók a díszesen csomagolt portékák mind káprázatosabb bőségét kínálták, a vaudeville is a legkülönfélébb szórakozási formák pazar választékát ígérte közönségének, attrakcióit egyre-másra „európai szenzációnak", sztárjait a „világ legjobb, legszebb, legvakmerőbb stb. emberének" kikiáltva. A fenti érvelés magában rejti a következtetést, miszerint minden olyan művész, aki számot tart a modern közönség figyelmére, előbb-utóbb arra kényszerül, hogy elsajátítsa a vaudeville könnyed és hatásos formanyelvét. Az 1890-es évektől kezdve a hagyományos színház valóban maga is alkalmazkodni látszik a vaudeville stílusához, betétként dalokat, artistamutatványokat s egyéb varietéelemeket illesztve egynémely drámába, vígjátékba vagy bohózatba. Ez a tendencia nyert elméleti igazolást Oskar Panizza, egy felettébb ellentmondásos bajor színházi szerző 1896-ban megjelent, nagy visszhangot kiváltó dolgozatában, amely „A klasszicizmus és a vaudeville behatolása" címet viselte. Panizza magát a vaudeville-t igen tág jelentéssel ruházza fel, hogy ezáltal bizonyítsa: a modern kultúrát mindinkább átitatja a show-varieté szelleme, s ez végképp megrendíti az összeomlás előtt álló tizenkilencedik századi kultúra klasszicista alapjait. Panizza a vaudeville-ben vélte felfedezni a klasszicizmus „abszolút ellentétét", minthogy az előbbi nem tisztel semmiféle morális vagy esztétikai elvet, nélkülöz minden társadalmi tudatosságot, s tisztán és kizárólag az életöröm kifejezésére hivatott. A vaudeville nem jelent mást, mint „a jellemábrázolás teljes kiiktatását... a művészi eszközökkel szembeni naiv tudatlanságot; érzékletesen szólva a legdurvábban (mert öntudatlanul) felkent rúzst, szemfestéket és arcpirosítót, a legkihívóbban viselt atlétatrikót vagy harisnyakötőt. Végső soron tehát - bármi legyen is a fogantatása - e gátlástalan kifejezésforma nem egyéb mint gyermeki lelkesedés, a legtisztább élvezet, az öröm égreszökő, mámoros szikraesője. íme hát: ez a varieté!" Panizza szerint mindazok, akiket e szellem, „ez a legolcsóbb mulatók mélyéről sarjadt újfajta népköltészet" valaha is megérintett, ízlésvilágukban, esztétikai