A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)

PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - PETER JELAVICH A berlini kabaré mint a metropolisz-lét montázsa

A „vaudeville" választékának csúcsát ezzel szemben azok a nagy, ezernél jóval több néző befogadására alkalmas szórakoztató létesítmények jelentették, amelyek anyagilag megengedhették maguknak, hogy estéről-estére a kor legnevesebb csillagait léptessék fel színpadaikon. A showvarieté európai és amerikai elterjedésével párhuzamosan a legtehetségesebb (vagy a legtehetségesebben reklámozott) előadókból hovatovább létrejött egy nemzetközi sztár-hálózat, s e világsztárok műsorszámait a nagyobb, bemutató jellegű vaudeville színházak rendre kéthetes turnusokra kötötték le. Berlin legelőkelőbb varieté színháza ez idő tájt a „Wintergarten" volt. Az 1880-ban megnyílt berlini „Central Hotel" legfőbb büszkeségét ez az üvegtetejű, hatalmas télikert jelentette. A szálloda tulajdonosai azonban csakhamar jövedelmezőbb rendeltetést találtak neki, s az impozáns csarnokot előbb labdaházzá, majd 1887-től vaudeville-színházzá alakították. A varieték bolygócsillagai közül kezdettől a legnevesebbeket szerződtették, s az évek során olyan korabeli hírességek léptek fel itt, mint Yvette Guilbert, Loie Fuller, La belle Otéro, Cléo de Merode, Saharet, az öt Barrison lány vagy Lühe Russell. 1895. november 1-én a világ első nyilvános mozgófilm vetítésére is itt, a Wintergartenben került sor, amikor is a Skladanowsky-fivérek az est szórakoztató műsorszámainak egyikeként bemutatták a közönségnek „Bioskop"-jukat. A rövidke képsorokból álló, némiképp elegyes be16. A Wintergartennel kapcsolatban további adalékok találhatók az alábbi évfordulós emlékkiadványban: Festschrift 50 Jahre Wintergarten, 1888-1938 (Bedin, 1938). Az első nyilvános filmvetítésről Id.: mutató más varietészámok jeleneteit idézte meg a vásznon: egy zsonglőrmutatványt, egy korlát-gyakorlatokat végző atlétát, légtornászokat, birkózókat, orosz néptáncosokat és olasz gyermektáncokat, továbbá egy bizonyos „Mister Delaware"-t, aki egy idomított kenguruval bokszolt. Ám a vaudville-színházak zöme éppúgy nem tartozott az olcsó „Tingeltangelek", mint a pazar és extravagáns bemutató termek körébe - ezek egyszerűen hagyományos színházépületek voltak, amelyekben show-varietéket tartottak. Valójában éppen ez volt az, amit a századforduló táján nem egy kortárs aggódón konstatált: hogy a vaudeville növekvő népszerűsége a konvencionális drámai színházat mindinkább kiszorítja és ellehetetleníti. Ez a tendencia Berlinben feltűnő módon már igen korán megmutatkozott. Hogy csak a legnevesebb példákat említsük: az 1869-ben átadott Tonhallen-Theater, a BellevueTheater (1872), a Neues American ReichsTheater (1877) vagy a Reichshallen-Theater (1881) több más színházzal egyetemben alig néhány hónapra rá, hogy megnyílt, máris profilt váltott, hogy drámák és komolyzenei koncertek helyett azontúl show-varietéknek adjon otthont. Az 1880as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a vaudeville népszerű látványossága immár széles rétegeket hódított meg a középosztályból is, jóllehet nemrég még lenézték e műfajt. Maga a Wintergarten kulcsszerepet játszott ezen ízlésváltásban, minthogy előadásain megjelenni mind a berliniek, mind Gisela Winkler: „Die Bilder lernten das Laufen - im Variété", in: Kassette: Fin Almanach für Bühne, Podium und Manege, 5. évf. (1981), 197-204. o.