A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)
PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - PETER JELAVICH A berlini kabaré mint a metropolisz-lét montázsa
mak központjává is vált. Az 1873-ban beköszöntő pénzügyi válságot s a gazdasági hanyatlás rákövetkező, huzamosabb időszakát jónéhány berlini polgár megszenvedte. Kiváltképp az alsó középosztályi rétegek kerültek kétségbeejtő helyzetbe: a kisiparosok, akik mindinkább alulmaradtak a nagyipari tömegtermeléssel szemben és a kiskereskedők, akik nem bírták az újonnan megnyílt áruházakkal való piaci versenyt. Az önálló foglalkozást űző berliniek aktív népességen belüli aránya az 1882-es 32%-ról 1907-re immár 20% alá esett. A szocialisták ebben a szabadkereskedelem és a kapitalizmus elkerülhetetlen romboló hatását látták. Számos kistermelő azonban, aki eredendő ellenszenvvel viseltetett a szocializmus iránt - abban legfőképp a magántulajdon fenyegetését látván -, inkább hallgatott az antiszemitizmus ekkoriban jelentkező újabb, politikailag némiképp korszerűsített ideológiájára (melyet korabeli ellenfelei csak az „eszementek szocializmusának" neveztek). Hangadói a „kisember" valahány nyomorúságát a zsidók számlájára írták. Teóriájuk szerint a zsidó nagyiparosok, a zsidó bankárok hathatós támogatásával, dömpingárut termelnek a zsidó kézben lévő áruházak számára, melyek azután alacsonyabb áraikkal tönkreteszik a keresztény iparosokat és bolttulajdonosokat, s ezt az egész nagyszabású összeesküvést végül a nemkülönben zsidó kézben összpontosuló sajtó hivatott elleplezni. A berlini antiszemiták előszeretettel pécézték ki a helyi üzleti elit zsidó származású prominenseit. Mindazonáltal a nagyiparosok körében aránylag csekély számú zsidó tulajdonos akadt - Emil Rathenau, az AEG elektromos óriáscégének alapítója (egyben Walter Rathenau apja) ritka kivételnek számított. Ugyanakkor tény, hogy jónéhány berlini bankot, áruházat (Wertheim, Tietz, Jandorf) és kiadóvállalatot (Mosse, Ullstein) a helyi zsidó családok alapítottak. A berlini antiszemitákat egy Adolf Stöcker nevű lelkész mozgósította, akit bizalmi szálak fűztek a birodalom udvari köreihez is. A jobboldali és antiszemita csoportosulások politikai szövetségének az 1880-as évek parlamenti választásain a berlini szavazókörzetekben mintegy 30%-os támogatottságot sikerült elérnie. A mozgalom az 1890-es években, a gazdasági helyzet általános javulásával egyidejűleg alábbhagyott, s csaknem egy teljes nemzedéken át szunnyadni látszott. Mindazonáltal egyedi antiszemita megnyilatkozások esetről-esetre továbbra is felfelbukkantak. Amint azt látni fogjuk, még Ernst von Wolzogen, az első berlini kabaré megalapítója is „a zsidókra" hárítja majd vállalkozása pénzügyi kudarcát. Miközben a baloldali szocialisták és a jobboldali antiszemiták - ki így, ki úgy nem szűntek kárhoztatni a kereskedelmi és ipari kapitalizmus által létrejött viszonyokat, a birodalmi Berlin életét számos középosztálybeli polgár egyenesen mámorítóan izgalmasnak találta. Való igaz, a várost abban az időben legfőképp a mindent átható folytonos változás jellemezte. A vilmosi korszak alatt Berlin - a kortárs kritikus, Kari Scheffler sokat idézett szavaival - olyan város lett, amely „arra ítéltetett, hogy szüntelen lenni igyekezzék, ám sohase lehessen nyugton önmaga". 1912-ben Arthur Eloesser, aki a város életéről számos karcolatot és életképet készített, a következőket írja: „Berlinnek azelőtt megvolt a
