A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)

PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - PETER JELAVICH A berlini kabaré mint a metropolisz-lét montázsa

lett az a társadalmi réteg, mely utóbb proletariátus néven vált ismertté, s amely már az 1848-as forradalomban főszerepet vívott ki magának. A munkásságban a negyvenes évek gazdasági hanyatlása keltett indulatokat, a középosztályt pedig az uralkodói önkény tette elégedetlenné - mindez az 1848. március 18-i barikádharcokhoz vezetett. A király kénytelen volt kivonni csapatait Berlinből, eltörölni a cenzúrát és összehívni a porosz parlamentet. Az ezt követő hónapok során azonban a forradalom erői mindinkább meghasonlottak, mivel a munkásság olyan szociális és gazdasági jogokat követelt, amelyeket a középosztályi erők elfogadhatatlanoknak tartottak. A király, látván ellenfelei megosztottságát, csapatait ismét Berlinbe vezényelte, és november 10-ével statáriális kormányzást vezetett be. A rákövetkező évtizedre jobbára a tekintélyelvű kormányzás és a közélet kényszerű depolitizáltsága nyomta rá bélyegét. Mindazonáltal 1848 eseményei Berlin számára maradandóan kijelölték az elkövetkező hetven év politikai harcainak keretét: a konzervatív uralkodóház, a liberális burzsoázia és a radikális munkásság egymással vívott küzdelmének legfőbb erővonalait egészen 1918-ig. Az 1860-as években Berlin ismét az újraéledő szabadelvű mozgalom egyik központjává lép elő. Amikor az új uralkodó, I. Vilmos császár (1861-1888) képtelen rábírni a porosz parlamentet a hadsereg jogkörét jelentős mértékben megerősíteni hivatott reformok jóváhagyására, Otto von Bismarckot nevezi ki az ország miniszterelnökévé. A keménykezű junker politikus azután parlamenti jóváhagyás nélkül, rendeleti úton hajtja végre e reformokat, mely intézkedése utóbb alkotmányos válságot provokál ki. Ám az adókötelezettség megtagadására szóló felhívás és más hasonló polgári engedetlenségi kezdeményezések ellenére a porosz parlament végül is erőtlennek bizonyul arra, hogy alkotmányos előjogait visszavívja. A rákövetkező évek három - 1864-ben Dánia, 1866-ban Ausztria, majd 1870-ben Franciaország ellen sikerrel megvívott porosz háborúja azután jó néhány német liberálist arra csábít, hogy a nemzeti érdekeket a politikai szabadságjogok fölé helyezze. így amikor Bismarck 1871 januárjában végül „vérrel és vassal" összekovácsolja az egységes német birodalmat, már bizton számíthat e „nemzeti liberális" képviselők támogatására, még ha az új birodalmi parlament, a Reichstag csupán erősen megnyirbált hatalmi jogkörrel rendelkezik is. Berlin ugyanakkor továbbra is a demokratikus reformokért elszántan küzdő baloldali liberálisok erős bástyája marad. Az 187l-es választások alkalmával a város mind a hat Reichstag-beli képviselőhelyéta Haladás Pártnak sikerül megszereznie, s tíz évre rá Bismarck még mindegyre azon lamentál, hogy a birodalmi fővárost úgymond a „progresszív klikk" uralja. Az új Német Birodalom 1871-ben történt kikiáltása egyben új fejezetet nyitott Berlin történetében is. Mert bár továbbra is megmaradt Poroszország fővárosának, egyszersmind „Reichshauptstadf\ az egyesített Német Birodalom kormányzati székhelye lett. Mi több, ez időre a gazdasági és demográfiai változások Berlint valódi „Weltstadttá", világvárossá emelték, amely fejlett ipara, kereskedelme és pénzintézetei révén mindinkább globális jelentőségű