A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)

PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - CHARLES E. G. MASTERMAN London élete - mai szemmel

riasztó gyorsasággal sötét utcák nőnek ki a földből, s ahhoz, hogy egy-egy tisztes külvárosi negyedből rohamos gyorsasággal lepusztult slum legyen, mindössze az kell, hogy valahol beljebb lakbért emeljenek, holmi zárvány keletkezzék, a házak kistulajdonosok kezébe kerüljenek - sőt néha akár csak egyetlen rosszhírű család váratlan feltűnése is elég, hogy egy alig két éve épült tisztes külvárosi telep mihamar a belső nyomornegyedeknél is szennyesebb, elhanyagolt vidékké váljék. London nyugati és középső részein a szegénység eltűnőben van, csupán a bűnözők, prostituáltak, az önmagukat kizsigerelő, ám jól kereső idénymunkások képesek állni a versenyt a lázas üzleti terjeszkedés nyomán egyre emelkedő lakbérekkel. Akik pedig képtelenek megfelelni e kihívásnak, azok mind kijjebb sodródnak e kerületekből, magukkal vivén a szennyáradatot, mely ily módon többé nem fojtogatja már közvetlenül a gazdagok világát. Ezen osztály megléte egyszerre kettős csapásként nehezedik ránk. Részint már most súlyos terhet jelent a tényleges nélkülözés és szenvedés aggasztó koncentrátumaként, másrészt mindinkább megnehezíti az érintett tömegek jövőbeni sorsának bármely hathatós rendezését. Ami az elsőt illeti, némi joggal - amint azt Mr. (marles Booth is teszi - mondhatni: „magában véve még nem olyan vészes, ha a legszegényebb réteg az összlakosság egytizedét teszi ki (...), ám ha belegondolunk, hogy ez egyedül Kelet-Londonban mintegy százezer lelket, húszezer családot jelent, amelyhez még vagy kétannyit kell hozzáadni, ha azokat is számba vesszük, akik noha nem nélkülöznek, minden tartalék nélkül, csupán máról-holnapra élnek - úgy bizonnyal visszahőkölünk a szemünk elé táruló képtől. Es a különbség, amely e kétfajta - abszolút és relatív megítélés közt feszül, egyszersmind elégséges magyarázatul szolgálhat ahhoz is, hogy az optimista és pesszimista álláspont alapját megértsük. Ahhoz, hogy a helyzetet reálisan megítéljük, végtére is egyaránt szem előtt kell tartanunk mindkettőt: százalékos arányokban gondolkodván sosem feledkezhetünk meg a tényleges nagyságrendről, és viszont: amikor számadatokat veszünk, látnunk kell relatív arányaikat is. Ez utóbbi, persze, felettébb nehezére eshetik azoknak, kik nap nap után elevenen átélik vagy szemük előtt látják az egyéni sors megannyi szomorú megpróbáltatását. Ok aligha fognak azzal vesződni, hogy mindezen nyomorúság ellensúlyaként aprólékosan számba vegyék ugyanezen osztály vagy éppen ugyanezen szenvedők esetleges »boldog óráit« is. Még kevésbé hajlandók méltányolni a többi társadalmi osztály eredményeit, hogy azután ezen ellentétes előjelű mutatókkal az összképet feljavítván önelégülten megvonhassák napjaink zárómérlegét. A gondok sivár aritmetikája őket csak a szorzásra, összeadásra tanította meg - osztani, kivonni nem képesek. S a világot végtére is nem statisztikai adatok, ám éppen az ilyen feszítő létélmények fogják eleven mozgásba hozni." Való igaz, csakhogy ugyanez a szerző a nagyvárosi szegénység problémájának sarkalatos pontját nemivel alább egy másodlagos jelenségben véli diadalmasan felfedezni. Mint írja: „A szegénység a gazdagok számára pusztán szentimentális kérdés. A szegényeknek azonban létüket megnyomorí-