A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)

MÉLYBEN (függelék) - SALI EMIL Budapest közműrendszerei

hetosçg. 1960 körül leálltak a budapesti erőművek fejlesztésével, ezért a később létesülő lakótelepek részére csak hőszolgáltatási feladatokat ellátó fűtőművek épültek (óbudai ltp.: Zápor u., Zuglói ltp.: Füredi u., újpalotai ltp.: Cservenka u.), amelyek teljesítményét az ellátandó térség hőigénye alapján határozták meg. A kialakított rendszerek a lakosság részére általában 130/70 "C-os változó hőfokú forróvizet, az ipari üzemek részére gőzt vagy 180 "C állandó hőfokú forróvizet szolgáltattak. A vezetékeket lakott területen vasbetonból készült védőcsatornában helyezték el, míg lakott területen kívül - különösen távvezetékként funkcionáló szakaszokon - oszlopokon vagy bakokon (föld felett) vezették. Az 1970-es évek a távfűtés alkalmazásának fénykora, hiszen 10 év alatt több mint 100 ezer lakást kapcsoltak a távhőellátó hálózatra. Több mint 200 km vezetéket építettek, és megkezdték az önálló körzetek részbeni összekapcsolását is, ami egyrészt a kis fogyasztású időszakokban jelent energiamegtakarítást, másrészt az ellátás biztonságát növeli. Jelenleg a fűtőművek száma 16, és ezekből származik a szolgáltatott hőenergia kb. 30%-a (a fűtőművek éves viszonylatban kb. 230 millió m földgázt tüzelnek el), a fennmaradó hányadot erőművek biztosítják. A szolgáltatott hőenergia 80%-a változó hőfokú forróvíz, 20%-a gőz illetve állandó hőfokú forróvíz. A főváros távhőellátását napjainkban (1992) jellemző adatok: - vezetékhálózat hossza 450 km ebből vasbeton védőcsatornában 409 km föld felett vezetve 38 km előre szigetelt 13 km - hőközpontok száma 2 401 - lakásszámra vetített ellátottság 25,4% - távfűtésbe bekapcsolt épületek hőfelhasználása 20 325 TJ ebből lakossági felhasználás 14 429 TJ Közvilágítás Budapesten a rendszeres utcai világítás az 1700-as évek utolsó évtizedében kezdődött, amikor a pesti házfalakra vagy oszlopokra 300 bádogból készült kanócos lámpást helyeztek el (működésükre 12 éjjeliőr vigyázott). 1816-ban új fényforrás alkalmazását kezdték meg, ugyanis az első gázlámpa június 5-én gyúlt fel a Nemzeti Múzeum falán. 1846-tól petróleumlámpákat is telepítettek közvilágítási céllal. 1855- ig a pesti építmények gázvilágításához egyedi gázfejlesztő berendezések szolgáltatták a „világítógázt". 1856- ban üzembe helyezték az első pesti gázgyárat (ekkor Pesten közel 1500, Budán 600 olajlámpa világított), s ezt követően nagyon gyorsan tért hódított a gázvilágítás, de a petróleumlámpákat csak jóval később tudta teljesen kiszorítani. A közvilágítás 1856 és 1918 között szinte kizárólag gázvilágításon alapult, az égők száma 1890-re meghaladta a 8000, 1900-ra megközelítette a 15 000 db-ot. Az 1870-es évek végén, az 1880-as évek elején már használtak villamos ívlámpákat, de nem közterületen (Ganz és Társa Vasöntöde, Császárfürdő, Jégpálya). A villamos áramszolgáltatás viszonylag későn indult meg, ugyanis a főváros az Allgemeine Osterreichische Gasgesellschaft leányvállalatának 1879-ben kizárólagossági jogot biztosított világítási célokra szolgáló cső- és egyéb vezetékeknek a város területén való fektetésére. Az első elektromos közvilágítás csak 1909ben valósult meg a Rákóczi út Károly krt. és Erzsébet krt. közötti szakaszán, ahol 38 db 9 m magas kandelábert helyeztek el Siemens-féle ívlámpákkal. A következő években újabb főútvonalakon létesült villamos közvilágítás, s 1912-től az ívlámpákat felváltotta az izzólámpa. Az I. világháborút követő években a gázgyártáshoz szükséges sziléziai gázszenek beszerzése nehézségekbe ütközött, ezért főleg az elektromos közvilágítást fejlesztették. Az égő gázlángok száma az 1915-ös 31 207-ről 1925-re