A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)
MÉLYBEN (függelék) - SALI EMIL Budapest közműrendszerei
A főváros közgyűlése 1938-ban Budapest 6 évre szóló csatornafejlesztési programját tárgyalta, és elhatározta az I. világháború óta elhalasztott (csak részben megvalósult) beruházások megkezdését ill. befejezését. A II. világháború azonban a program végrehajtását nagyrészt megakadályozta. A világháború következtében a hálózat 153 helyen, 3360 m hosszban sérült meg, de a legsúlyosabb károk a ferencvárosi szivattyútelepet érték, hiszen 32 bombatalálatot kapott. A csatornamű létesítményeinek helyreállítását 1947re fejezték be. 1947-49 között összesen csak 17 km csatorna épült. Nagy-Budapest kialakításakor a fővároshoz csatolt települések többsége csatornázatlan volt. Összesen 359 km csatorna átvételére került sor, csupán Újpest (102,1 km), Pestszenterzsébet (64,6 km), Kispest (39,5 km) és a Wekerle-telep (34,8 km) rendelkezett komolyabb hálózattal. Nagy-Budapest létrehozásával az addig közel 100%-osan csatornázott város lakásszámra vetített csatornázottsága 60-65%-ra esett vissza. Az 525 km 2-es városban a csatornázás fejlesztésének mind mennyiségi, mind minőségi igényei óriásira nőttek. Az iparosítás következményeként a szárazidei szennyvíz mennyisége is gyors ütemben növekedett. Az 1950-60 közötti időszakban a peremkerületek csatornázottsága (illetve inkább csatornázatlansága) alig változott, hiszen a belső területeken is sok volt a tennivaló. Továbbépítették a Mexikói úti főgyűjtőt, megépült a III. ker. Szőlő utcai gyűjtő, az újpesti főgyűjtő Cserhalom utcai szakasza. Pestszenterzsébeten tehermentesítő főgyűjtő létesült. Mindezekkel együtt a hálózat 10 év alatt csupán 231 km-rel növekedett. Az 1950-es évekre bebizonyosodott, hogy a befogadó korlátlan öntisztuló képességébe vetett hit tarthatatlan, ezért 1955-ben hozzákezdtek a XX. ker. Torontál utca végpontjánál a délpesti szennyvíztisztító telep megvalósításához. A részleges üzembe helyezésre 1962-ben került sor 30 ezer m'/nap kapacitással. 1962-ben elkészült a főváros csatornázásának távlati terve (keretterv), amely gyakorlatilag napjainkig megszabta a fejlesztések fő irányait, foglalkozott a főgyűjtőkkel, a szivattyútelepekkel és rögzítette a szennyvíztisztító telepek helyét és kapacitását. A keretterv elkészülte után fejlődésnek indult a csatornázás, de a hangsúly a lakótelepi létesítések szenny- és csapadékvíz elvezetésének biztosításához szükséges beruházásokon volt. 1964 tavaszára elvégezték az Ördög-árok alsó (kb. 1200 m-es) szakaszának, Budapest legnagyobb vízszállító képességű (150 m/s), egyesített rendszerű csatornájának a rekonstrukcióját. Ugyancsak ebben az időszakban jelentett nagy feladatot az Astoria, a Blaha Lujza téri és a Baross téri alujáró építésénél a keresztező főgyűjtők szelvénylapítása. Az első nagyobb lakótelep (József Attila) építésével kapcsolatosan létesült az ún. Kőbánya déli főgyűjtő. Az egyesítéskor csatornázatlan peremkerületek többségénél nyilvánvaló volt, hogy a Dunától való nagy távolság és a meglévő egyesített rendszerű főgyűjtők kapacitási korlátai miatt e területek többségét egyesített rendszerrel már nem lehet csatornázni. Megkezdték tehát az elválasztott rendszerű hálózat szennyvíz-főgyűjtőinek kiépítését (pl. Rákoskeresztúr), amelyet általában rövid időn belül lakótelepi beruházás követett. A vízvédelmi követelmények hathatósabb érvényesítése érdekében 1974-ben elkészült „A főváros szennyvízelvezetésének és szennyvíztisztításának programja", amely a befogadó Duna vízminőségi értékeléséből kiindulva rögzítette a szennyvíztisztító telepek főbb műszaki paraméterét is. A program 2000-ig teljeskörű csatornázással és szennyvíztisztítással számolt. A program alapján végezték el a Dél-pesti szennyvíztisztító telep bővítését, amelynek
