A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)
ILLEGALITÁSBAN - CSIZMADIA ERVIN A szamizdat szubkultúrája
ben a „népfrontos" együttműködés még nem sikerült.) Mindezek a szempontok azonban további magyarázatot igényelnek. Minden további nélkül elfogadhatjuk őket, de a kérdés még mindig nyitva áll: mi az, amiért a magyar értelmiség különféle csoportjai vállalkoztak erre az akcióra; illetve miért Bibó lett a magyar ellenzék kulcsfigurája. Szabó Miklós és Dalos György fogalmazta meg a hagyományébresztés, a történelmi tradíciók fölelevenítésének fontosságát, de Bibó nemcsak (vagy nem is elsősorban) azért lett az ellenzéki önmeghatározás jelképe, mert a demokratikus politikai kultúra értékeit képviselte. Hanem azért, mert történetszemléletében kulcsszerepet kapott a hazugság és az igazság megkülönböztetése, illetve a magyar történelemnek egyfajta újszerű ábrázolása. Ebben a szemléletben az 1867-es kiegyezés utáni rendszer és a Kádár-rendszer kísértetiesen hasonló képződményekké vált, vagy legalábbis így értelmeződött (lásd Kovács András: Két kiegyezés című tanulmányát az Emlékkönyvben). Bibó olthatatlan ellenszenvvel viseltetett az 1867-es „hamis" kiegyezés iránt, mert a kiegyezés „eredendő hazugságokon" alapult, és ezek a hazugságok határozták meg Magyarország fejlődését az azt követő történelmi időkre. A '70-es évek disszidens, majd ellenzéki értelmisége Bibó írásaiban történelmi érvet is talált a létező hamis konszenzus fölmondásához. Ez volt az az újabb, ha tetszik: univerzális elem, ami miatt Bibó az elveszett marxi univerzális világmagyarázat helyébe léphetett. Történelmi és re63. Lásd például: Csurka Islván: Bibá-felejtés, Bibó Enniékkönyv, szagionális magyarázatot adott (gondoljunk Szűcs Jenő Vázlat Európa három régiójáról című tanulmányára), amelynek recepciója az évszázados negatív trendvonalak megváltoztatásának vagy legalábbis befolyásolásának reményét inspirálta. Bibónak ez a '67-ellenes beállítódása azért lehetett revelatív erejű, mert a '70-es években megindult a kiegyezés utáni korszak valamifajta „rehabilitációja", átértékelése a magyar értelmiségi köztudatban. Ez az értelmiségi köztudat ironikusan ugyan, de alapjában pozitívan viszonyult az akkori kiegyezéshez; „régi szép időket", „boldog békeidőket" látva az 1867 utáni korszakban. Az említett Kovács Andrástanulmány az 1867-es kiegyezésnek ezt az átértékelését (az akkori gazdasági felemelkedés, a polgárosodás hangsúlyozását) a '70-es évek új kiegyezéséből eredezteti. Az 1970-es években még létező kiegyezéshez - véli a szerző — szükségképpen kapcsolódott a kiegyezési korszak „stilizációja", az alapvető hazugságok zárójelbe tétele. Bibó a történelmi hazugságkomplexumok leírásának és a politika igazságalapra helyezésének teoretikusaként válhatott Kenedi szavaival „a demokratikus minimum" szimbólumává. Ez volt talán a bibói életmű legegyértelműbb, legmesszehangzóbb üzenete. S pontosan az erre való rámutatásban, Bibó történelmi léptékű igazságainak fölelevenítésében találhatta meg magának az arkhimédészi pontot a Kádár-korszak számos értelmiségi kisebbsége. Azzal, hogy az Emlékkönyv az értelmiség többsége ellenében találta meg a maga számára Bibó példáját. 63 mizdat kiadós, 968-969. o.
