A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)
ILLEGALITÁSBAN - CSIZMADIA ERVIN A szamizdat szubkultúrája
hatjuk tehát, hogy a marxizmushoz fűződő viszony tisztázása után a következő fontos lépés az 56-osokhoz (nem pusztán '56-hoz) való viszony tisztázása volt. Kenedi írásának bírálói (elsősorban Vajda) meg kívánják védeni az értelmiséget Kenedivel szemben, bár Kenedi utólag úgy interpretálta cikkét, hogy annak legfontosabb vonatkozása, hogy a forradalom értékeit fölvegye programjai közé az ellenzék. 42 (Szerinte Mérei Ferenc és Donath Ferenc ennek nyomán „vették a lapot", és kezdtek el írni a Naplóba, sőt, Donath ennek hatására kezdett el szorosabban együttműködni Bencével, Kissel és Kenedivel). A „Mi az ördögöt fogunk csinálni?" című írás azonban - noha valóban fölveti 1956 újraértelmezésének kérdését - elsősorban vitairatnak tekinthető (Kenedi annak is szánta). így mindenekelőtt kiélezi azokat a problémákat és kibeszéletlen kérdéseket, amelyek a két „fél" kapcsolatát az elmúlt évtizedben jellemezték. Melyek ennek az értelmezésnek a legfontosabb részei? Kenedi először is meghatározza az '56-os generációt; azok tartoznak ide, akik lojálisak '56-tal, másrészt kifelé közös szemléletbeli és gondolkodásbeli tulajdonságokat képviselnek. „Az elmúlt két évtizedben, az általános depolitizálódás közepette, ez a csoport szinte egyedül tartotta fönn az ellenzékiségnek legalább a hangulatát". A szerző úgy véli: a Kádár-rendszerben nem alakult ki politikai kultúra, sokkal inkább beszélhetünk „a politikai gondolkodást helyettesítő szemléleti mechanizmusok kialakulásáról". Nem azért marasztalja el az 42. Interjú Kenedi Jánossal, I. kötet. 43. Kenedi János: Mi az ördögöt fogunk csinálni? In: Mit ér a kéziratos '56-osokat, mert ők tehetnek a politikai kultúra hiányáról, hanem mert alkalmazkodtak a rendszer által teremtett keretekhez, a helyettesítési mechanizmusok normaként való elismertetésének folyamatához. Kenedi viszonylag részletesen elemzi a kádári konszolidációt és annak pandantját, a 60-as évek közepétől megszilárduló értelmiségi szemléletet. Ez a konszolidáció a felejtésre épült, s „az 56-os nemzedék maga könnyítette meg a felejtést mindenkinek": A 60-as években nem alakultak ki 56 folytonosságára alapozva ellenzéki politikai programok. A felülről jövő reform azért lehetett annyira népszerű, mert az uralkodóvá váló értelmiségi szemlélet ezt tökéletesen alátámasztotta. A '60-as évek utolsó harmadára ugyan a társadalomtudományok szalonképessé váltak, „de egyre messzebb kerültek a valóság tényleges ismeretétől, mind a tényleírás, mind a tények értékelése tekintetében. A legegyszerűbb kérdésekre sem lehetett világos feleletet adni: mi a jó, vagy mi a rossz a népesség meghatározott szegmentumai számára." 43 Az 56-osok nem tudták érdemben befolyásolni a folyamatokat, sőt ellenkezőleg: maguk is eszközévé váltak a rendszernek. A szamizdat és a disszidens értelmiség mozgolódása tehát a rendszer ('56-osok által támogatott) adott berendezkedésének kritikájaként fogható föl, mintegy „a légüres térből való kitörés egyik lehetősége ha úgy tetszik: programjaként". 44 Ezzel azonban már a második kérdésnél vagyunk: politikai alternatíva vagy politikai irodalom, ha - magyar? Magyar Füzetek, 2.1978.125. o. 44. Uo. 129.0.
