Kultúrák találkozása - Budapesti Negyed 4. (1994. nyár)

LÁTOGATÓK - FREDERICK PALMER BUDA ÉS PEST

esete, nem pedig utána. Ha soha nem néznél fel a járdáról, örökké azt hihetnéd, épp most esett az eső, de ilyen ragyogó napfényben remélhetőleg hamarosan megszárad majd. Törökös előszeretetüket aziránt, hogy mindent helybe kapjanak, a magyarok minden élő és élettelen dolog vízbe merítésének mániájával ötvözték, ami minden, csak nem török szokás. A sikálás, amit a holland háziasszony a verandáján folytat, itt az utca közepére került, csakhogy az egész város csutakol és mindent. A város mindenütt jelenlévő szolgái, a locsolócsöves férfiak, meg a seprűs férfiak és nők, akik a lehulló virágszirmokat is azon nyomban eltakarítják a parkokban. Ezek a takarítóegységek olyan gyorsasággal látják el feladatukat, hogy azt hihetnéd, a ló ismeretlen errefelé az utakon. Egy dologra, úgy tűnik, igen ügyelnek, hogy ne legyen híja a csapatnak. Ha nem siet is a postás, éppen elegen vannak, hogy a leveleket gyakran és időben összegyűjtsék. A munkaerő bőségét szemmel láthatóan mutatja a kézzel húzott, számtalan kis talyiga, és különösen és festőién a küldöncök, akikről minden európai várost járó turista tudja, hogy nem egy elektromos dobozba futó vonal végén, hanem valahol utcán várnak. Csakhogy a pesti Dienstmann (hordár) mindig méltóságteljes és mindenütt jelenlévő. Legalább egy ősz hajtincs szükségeltetik a bűvös körükbe való belépéshez. Nekem úgy tűnt, kivétel nélkül korosak és alacsonyak. Elég csak felpillantani kávéházi asztalodról és máris látsz egyet, amint udvariasan megemeli piros sapkáját, emlékeztetve jelenlétére, s hogy készen áll, mint az emberi kommunikáció felbecsülhetetlenül értékes hadsegédje, szolgálatának teljesítésére. Elragadva a képzelet által, hogy a kis ember, akit felfogadok, a hosszú álmát alvó Rip Van Winkle egyik társa, azon kaptam magam, hogy feladatokat ötölök ki számukra. Ám a hordár nem tartozik a városhoz. Csak engedéllyel rendelkező egyén, akinek megbízhatóságát egy társaság igazolja. A város igazi urai a locsolóemberek. Párosával járnak vízcsapról vízcsapra, és mindegyikőjüknek megvan a hivatalos feladata a műveletben, oly gondosan előírva, mint a tüzéreknek a hadihajón. A főutakon elég hely van, úgyhogy a lövész, kiváló kiképzésről és gyakorlatról téve tanúbizonyságot, szökdécsel a vízsugárral a járókelők között. Ez a szenvedély, amivel igyekeznek mindennap annyi hasznát venni a Dunának, amennyit csak lehet, távol tartva eközben a szállingózó port a kávéházi asztaloktól (melyek mellett az emberek oly sok időt töltenek), a legnaposabb napok kivételével pinceszerű nedvességet kölcsönöz a házak lakószobáinak (melyekben oly kevés időt töltenek). A fákat olyan rendszerességgel öntözik, akár a melegházi növényeket, és gyökerüknél tányérszerűen képezik ki a földet, hogy fel tudják szívni a vizet. Igen ritkán látni utcát két fasor nélkül, és a körutakon négy,