Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

A KOLLEKTIVIZMUS BŰVKÖRÉBEN - VOIGT VILMOS Éljen és virágozzék...

Ez sosem volt teljesen így Budapesten. Például a mauzóleum hiányzott, sőt elég sokáig egyáltalán nem is volt „munkásmozgalmi pantheonunk", és amikor ezt megszervezték, ez is egy közhasznú temetőbe (a Kerepesi úti temetőbe) került, ahová már vagy száz éve, vagyis a szocializmus győzelme előtt is temettek kiemelkedő politikusokat. így nálunk a genius loci és az örökké élő gondolat nem jelenhetett meg a tribünön, sőt minél többet tudott valaki a helyszín kultikus történetéről, annál furcsább volt ezt az aktuális ünnephez kapcsolni. (A bolgárok úgy építették fel a Dimitrov-mauzóleumot, hogy az a városi főúton természetesen a május elsejei felvonulás tribünje lehessen.) Nálunk ehhez képest a mellvéd jóval közelebb volt a felvonulókhoz, sőt az átépítések során nem magasabb, hanem éppen alacsonyabb lett a vezetők szemlepontja. A moszkvai mellvéden szigorúan hierarchikus sorrendben tizenhárom generális, majd a párt fő titkára, majd a miniszterelnök, és (ha ez külön személy volt) az államelnök, ez után minuciózus sorrendben a Politikai Bizottság és a Minisztertanács főbb tagjai következtek. A civilek száma legfeljebb a főtitkárral haladta meg a katonákét. Egy-egy díszvendég is jelen lehetett, igazában a főtitkár környékén: Gagarin vagy Tyereskova mint űrhajósok, Gastro vagy Mengisztu Hailé Mariam a világforradalom dokumentumaként. (Tapasztalatból tudom, hogy a távolbalátó nélküli moszkvai felvonuló ezeket alig különböztette meg egymástól. Emlékszem, amikor azon vitatkoztak a felvonulók, hogy az az idős asszony Brezsnyev balján Tyereskova vagy Mengisztu-e? Nyikoláj Tyihonov miniszterelnök volt.) Nálunk úgy 1970 óta Kádár nem mindig állt középen, egyenruhában egy-két ember lehetett, a résztvevők cserélgették helyüket, félórákra eltűntek a mellvédről. A felvonulás elején úttörők (legtöbbször szőke copfos kislányok) virágokat adtak át a vezetőknek (először csokorban, majd celofánban, később ismét anélkül), akik megcsókolták őket, olykor fel is vitték a mellvédre, ahonnan azután egy idő múlva elmehettek. Ma sem találok más magyarázatot az évenként változó koreográfiára, mint az időjárást: valahogy a jó idő más reakciókat váltott ki. A budapesti tribün sem volt divatbemutató, ám itt a vezetők megjelenhettek felöltőben vagy ballonban, sőt akár ingujjra is vetkőzhettek. Losonczi Pálon tízszer annyit volt kalap, mint Kállai Gyulán. Fock Jenőnek vadászkalapja volt, Lázár Györgynek valamilyen azonosíthatatlan kalapja. Nemes Dezsőn viszont tűző napon is téli, vastag kalap volt. Egyszóval valamilyen individuális spontaneitás megvolt még a tribünön is. Ennek is volt azonban határa. Noha többször is kísérleteztek azzal, hogy a vezetők a kerületek élén, maguk is felvonulóként érkezzenek a helyszínre, ez nem vált be. A hetvenes évektől viszont a felvonulás végén a tribünről lejőve gyalog mentek át ebédelni a Gorkij-fasor végén levő szakszervezeti épületbe. Ekkor a munkásőrök még alkottak valamilyen sorfalszerűséget, ám ezen át lehetett szólni, olykor kezet rázni egy vezetővel. Ez a spontán találkozás alighanem az egyetlen volt az egész évben, a rendszeresen megszervezett üzemlátogatások ellenére is.