Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

A KOLLEKTIVIZMUS BŰVKÖRÉBEN - VOIGT VILMOS Éljen és virágozzék...

portok, melyek élén az oda irányított politikai vezetők haladtak. Jól ismert a gyűlésről készített hivatalos filmhíradó, és biztosan van (noha nem túl sok) más vizuális forrás is. A hivatalos beszámolókban negyedmillió, illetve félmillió résztvevőről tudósítanak, ami mindenképpen túlzó adat, még akkor is, ha tudjuk, sok néző is volt és általában a rendezők elképzeléseit kétszeresen meghaladó tömeg jött össze. Noha erőteljes biztosítás volt (még repülőgépek is figyelték a felvonulókat), incidensre nem került sor. Minden szervezettsége, valamint spontaneitása ellenére ez a nap más volt, mint a többi. Nem is ismétlődött meg. A budapesti felvonulás visszakerült a „Felvonulási térnek" nevezett területre, vagyis az új tribünnel kialakított Dózsa György út és a Városliget közti többsávos úttestre. Éljen május elseje, a munkásnemzetköziség nagy ünnepe! Némi formai, stilisztikai vagy helyesírási változtatással ez volt az egyik legelőkelőbb helyen szereplő május elsejei jelszó a következő korszakban. Voltaképpen már a hatvanas évekre kialakult és egészen a nyolcvanas évek végéig élt egyfajta ünnepi hagyomány nálunk. Megint csak azt mondhatjuk, váratlanul kevés erről is a hiteles és hozzáférhető dokumentum. Noha a televízió és a rádió hosszú közvetítéseket adott, a sajtó sokat írt az ünnepről, néhány évből ezek nem maradtak fenn (!), más években pedig csak néhány perces a megőrzött filmanyag, az is sztereotip. A riporterek egyre inkább az „egyszerű ember" bemutatására törekedtek, ami óhatatlanul a totálkép elhalványodását eredményezte. Minthogy a politikai vezetők garnitúrája azért évről évre változott, mások és mások voltak az aktuális kül- és belpolitikai jelszavak, módosult a dekorációs és tömegkommunikációs technika is. Voltaképpen megragadható lenne e korszak képe akár az ismétlődő május elsejék bemutatásával is. Azonban ilyen jellegű teljes anyagot nem gyűjtöttek össze. A szervezők és a hatalom végül is nem találta ezt elég fontosnak, a kívülálló pedig nem érdeklődött iránta. Minthogy Magyarországon e napon nem volt katonai díszszemle, még a külföldi katonai attasék sem filmezték a felvonulásokat, mint mondjuk Moszkvában és Pekingben. Sokmilliónyi magánfénykép készült ugyan, ám ezek azonosítása a lehetetlenséggel határos. E korszak budapesti felvonulásai egész egyszerűen ugyanazt tükrözik, amit máshonnan is tudunk. Az erősödő konszolidációt, jólétet, majd az ünnep privatizálódását, jelentőségének elveszítését. Talán még azt is mondanám, hogy ez utóbbi jelenség vagy egy évtizeden át erősödött, ám sohasem drámai mértékben. 1988-ban senki sem jósolta volna meg, hogy ez volt az utolsó „hagyományos" május elseje. Nagyon találónak tartom, hogy 1989. május 13-án a Nők Lapja „Itt volt május elseje..." címmel hozza utólagos képes riportját, amelyben az újságíró nemcsak azon tűnődik, mi változott meg erre az évre, hanem azt sem tudja, lesz-e valaha is folytatása. A budapesti május elsejéket csak nemzetközi és hazai összehasonlítással tudjuk igazán értékelni. Ehhez pedig hiányzik elég sok esetben a megbízható forrásanyag. Ezt nagyon könnyű igazolni, úgy-