Koncepció és vízió - Budapesti Negyed 2. (1993. ősz-tél)
KONCEPCIÓK - TOMSICS EMŐKE Az elsüllyedt Belváros
Iáit, amikor a csákányütések mindinkább közeledtek." (Krúdy Gyula: Az aranybánya. Bp. 1960. 11. o.) Hangulatos, hai. 10nikus, festőién zárkózott volt ez a városrész, melynek utcáit úgy szegélyezték a házak, mintha maguktól nőttek volna ki a földből. Konzervatív volt, romantikus és nyugalmas. Túlságosan nyugodt, zárkózott és álmos - kisvárosias volt a századforduló izgalomra és távlatokra vágyó emberének. Átalakította hát, hogy messze nézhessen. „A Belváros azelőtt a rövidlátók szépségeivel szolgált a messzire nem néző polgárnak, rna megnyugtatja a nagyvárosi ember messzelátó szemét. (Gerő Ödön: a Belváros. Az Újság 1914. április12.) A terek, utcák lebontásával nemcsak a modern urbanizáció, a huszadik századi gondolkodás telepedtek be a Belvárosba, hanem a magyar szó is. Ez a városrész volt a német polgárság utolsó erődítménye. „Konok német fészek volt a Belváros huszonöt esztendő előtt, a Hatvani utcában nem értette meg a boltos a vidéki jogásznak a szavát, aki magyar nyelven kért kokárdát a nemzeti ünnepélyhez, a Váci utcában német volt minden boltfelírás." (Krúdy Gyula: Őszi utazások... Bp., 1917. 185. o.) Pusztulásával elhárult minden akadály Budapest nemzeti fővárossá és világvárossá válása elől. A kortársak közül sokan siratták a régi Belvárost, mások lelkesültek a haladás útján rohanó főváros saját múltja iránti elfogulatlanságáért. Akik siratták, pusztulásában a világváros születésének minden fájdalmát, félelmét látták összesűrűsödni. Tartottak Budapest elszíntelcnedésétől, a nagyvárosi ember magányossá válásától. A Városháza lebontásakor így írt Papp Dániel A Hét-ben: „ha az a szempont döntött volna Rómában is, hogy ami architektonice régiség, az okvetlenül szűk és célszerűtlen, tehát újjal pótolandó, akkor az Angyalvár helyén ma kioszk állana s a Colosseumot elbontották volna s pótolták volna modern lóversenytérrel. (...) Ez a fiatal város csakhamar csúnya és visszataszító látvány lesz, mint Häuser Gáspár, aki húszesztendős korában még egy lelenc benyomását tette s egy szót sem tudott dadogni arról, hogy ki volt az apja, anyja. Budapestet ugyanebbe a hülyeségbe taszítja vissza a restauráció. Óriási, erős város lesz belőle, amelynek egy porcikája sem tud majd beszélni a múltról; néma háztenger, a csevegő városprincek között egy szánalmas Häuser Gáspár." (A Hét 1900. I. köt. 265. o.) Az új Budapestben kevés volta kegyelet iránti érzék. Az új kedvéért kegyetlenül elsöpört mindent, ami régi. „A budapesti házaknak mindenesetre meg lesz a külföld városaival szemben az az előnyük, hogy a kor kultúráját jobban kifejezik: nálunk igen rövid időn belül igen kevés régi ház lesz." (Városatyák Lapja 1910. 2. sz. 11. o.) Az ifjú főváros a kátrányszagú valóságot, a jövőt a múlt dohos romantikája elé helyezte. „Nincs többé romantika. A holdvilágot nem látni a villamos lámpától, a romokat vadonatújra restauráltatja a Műemlékek Országos Bizottsága." (Lyka Károly: Bűnös emberek. Új Idők 1903. I. köt. 358. o.) A kortársak egy része épp ezt a huszadik századiságot, a modernségre való megalkuvás nélküli törekvést szerették benne, mint Ambrus Zoltán, aki azt írta, hogy Budapest a többi nagyvároshoz hasonlítva olyan, mint egy bálozó kisasszony, mint fehér galamb a hollóseregben. Azért tartotta
