Az Andrássy út - Budapesti Negyed 1. (1993. nyár)

A MILIŐ - ÁGAI ADOLF (Porzó) A Sugárúttól az Andrássy útig (részletek)

csak úgy csikorgott az iskolás gyerekek apró fogai között; s mérte a kókuszdió havas belét, cikkenkint két uzsonnakrajcárért. Ám azért van ott kárpótlás: a Rézi néni garabójából hívogatólag int ki a kockás málé, a háromszögű tökszelet, s van is keleté, bár nem énekli hozzája, mint a debreceni kofa, hogy: Sárga, édes, Lapos, széles, Ka us tója kend, be jó édes! S hogy a mértani szögletes alakokban kísértő kedves kommedenciák mellől ne hiányozzon az ovális és kerek forma: melegen párolog szét a kosár eltakart öbléből a keménytojás és a parázsra sült burgonya. Némelyik kis diák tudós geometrává lakik belőle. Merész ívben szökken föl a vezeték vízi sugara. Meglehet, az utolsó ebben az évben. A fukar napfény egy eltévedt csilláma szivárványos permetegre váltja aláhulló gyöngyeit, amit nézni bánatos öröm. A víz alig párolgott el a kátrányos faburkolaton, alig emelkedik egy kis őszi fuvallat s alig repül fel ismét a por: már megjelent nyírágseprűjével egy szál takarító, egy beteg öreg, aki a szekérútról a gyalogútra lódítja a szemetet s közzel-közzel «csibékbe» gyűjti. Szembe közeledve, egy másik aggastyán az aszfaltról söpörgeti le a hulladékot a kocsiút közepére. Egymásnak a legloyalisabb úton így szereznek folytonos munkát. Mikor aztán hat órával később megjelen a nagy szekér, hogy fuvarozná el a dombocskákat ki a határba, valahová a szorgalmas répa- és hagymatermelő bolgárok földjeire: már előtte járt a szárnyas legény, a szél, aki viszi az illatot éppúgy, mint a szemetet. Öregek ne búsuljatok, hogy elhordta magával a ti sanyarú söpréseteket! Holnap megfordul s hűségesen visszahozza megint a port és hulladékot. Felső rendeletből naponkint kavarják föl ezek a törődött öregek, s a lakosság tüszkölve emlegeti azt a fővárosi bizottságot, mely közegészséginek nevezkedik - «az isten tudja mért! » Akárhányszor láttam, hogy az öntözők, noha megeredt az eső, locsolgatnak; s hogy a takarítók, jóllehet tisztogatva járt előttük a szél, hűségesen söprögetnek. Egy idegen előtt szégyenkezve oda magyaráztam ezt a különös szokást, hogy az egy vallási szertartás, mely még a pogányságból maradt ránk, s az időjárás szellemeinek bemutatott áldozat, illetve szigorú vezeklés. (...) A két sarki kávéház erősen kicsípte magát s főleg este messze ragyognak ki a térre a széles-magas tükörtáblák s egyéb díszek; ezek közt első helyen a trónuson ülő kaszéros kisasszonyok, akik csábítóan hintik szét mosolygásuk bíztató bonbonjait. S a két kávéház ablakában ott ülnek naphosszat s székiben az éjszakának az ifjak és ülnek az öregek s: félszemükkel ki az utcára, a másik szemükkel meg a bóbitás galamb felé kacsintanak, aki azon a hódító széken ül. A keskeny utcára