Magyar levéltáros-életpályák a XIX-XX. században - Budapest Főváros Levéltára Közleményei (Budapest, 2004)

Szögi László: A levéltáros szakma kialakulása és fejlődése Magyarországon a XVIII. századtól a XX. század elejéig

tájában, melyben az öreg Vajkay a kisvárosi levéltárosról még a XIX. században kialakított képet tükrözi. A reformkor és az abszolutizmus időszakában a levéltáros szakma megerősödéséről és tudományos jellegének kialakulásáról beszélhetünk. A hosszú szünet után újra betöltött országos főlevéltárnoki tisztségben Kovachich József Miklós, aki apjával a kamarai levéltárnok Kovachich Márton Györggyel országos tapasztalatra tett szert, fejlesztette és bővítette a Archívum Regnit, előkészítve annak intézménnyé való alakulását. A forráskiadási munkában úttörő szerepet vállaló Fejér György a Codex Diplomaticus sorozatának elkészítésével a XIX. század első felében fordította a tudományos közvéleményt a levéltárak felé. A szabadságharc leverése után meginduló, immár tudományos igényű hazai forráskiadás, a Magyar Történelmi Tár, majd a Monumenta Hungáriáé Historica kötetei egyre erőteljesebben hívták fel a figyelmet a levéltári anyaggal való szakszerű és tudományos foglalkozás szükségességére. A német és osztrák történetkutatói és levéltárosi gyakorlat e korszakban erősen hatott a kialakuló magyar levéltárosi szemléletre. Többek között Theodor Sickel bécsi egyetemi tanár, majd Karl Schrauf, a bécsi egyetem levéltárosa ápolta a magyar kapcsolatokat, és hatott a magyarországi levéltári gyakorlatra. A polgári korszakba lépő Magyarországon a levéltári anyag korábbi jogbiztosító jellege helyett a történeti érték került előtérbe. Az Akadémia Történettudományi Osztálya, a megalakuló Magyar Történelmi Társulat határozottan nyomatékosította ezt a társadalmi igényt, és az Országos Levéltár megalakítására is történészek tettek javaslatot Wenczel Gusztáv vezetésével. Az 1874-ben megalakult Országos Levéltárban, ahová fokozatosan beszállították a megszűnt feudális kori központi kormányhatóságok iratait, a történeti kutatást szolgáló feladatok megoldása lett az elsődleges cél. A vezető kinevezésénél sem csak a szakmai szempontok játszottak szerepet, hiszen az 1861 óta erdélyi kormányszéki levéltáros, majd levéltárigazgató Jakab Elek helyett az igazságügyminiszter fiát, a 33 éves Pauler Gyulát nevezték ki országos főlevéltárnoknak. Tegyük hozzá, Pauler csaknem három évtizedes későbbi szakmai munkájával rászolgált az akkor még csak előlegezett bizalomra, és többek között érdeme, hogy a századfordulóig sok későbbi kiváló levéltárossal, történésszel egészítette ki az intézmény kezdetben igen kicsiny személyzetét. A XIX. század végére e fejlődés következtében kialakult a levéltáros szakma hosszú ideig fennálló szerkezete és összetétele. A szakma létszáma fokozatosan növekedett, jóllehet ez a létszám megyei és városi levéltárakban nem volt túl magas, mert ezen intézményekben inkább a hivatalnoki és csak kevéssé a tudományos munka volt a feladat. Az itt dolgozóknak 1882 után csak az országos levéltári kezelői szakvizsga letétele volt előírva, az egyetemi diploma