Simon Katalin: A kocsmáktól a fogadókig. A vendéglátás keretei és története Óbudán 1848-ig - Várostörténeti tanulmányok 16. (Budapest, 2020)
Epilógus: a kocsmáltatás az átmeneti időszakan
Epilógus: a kocsmáltatás az átmeneti időszakban 239 a korábbi fejezetekben is többször felbukkant nevük. Az említett jegyzékben ketten is szerepelnek, közülük Johann Lesch ekkor már nem rendelkezett engedéllyel, s állítólag nem is mért ki bort. 1857-ben Szent György napjától a Péter-Pál napi búcsúig árusíthatott ülővendégeknek az utcán bort, a haszonbérlőnek 1 gulden/akó díj ellenében, és ezalatt a két hónap alatt 80 akó bort mért ki. (Ami alapján kérdéses, hogy a többi gazda 10—20 akós bevallása mennyire reális, s mennyire inkább a pincében a szemle idején tárolt, csapra vert, tízakós hordók miatt vallották be ezt a mennyiséget.) A Vörösfenyő fogadó közelében lakó rokona, Mathias Lesch (Nr. 150.) a vizsgálat idején 16 akó bort mért ki, vendégei a szomszédos kaszárnya katonái voltak. 1857-ben Szent Mihály napjáig működtetett kocsmát ülő- és állóvendégekkel, utcai borméréssel, ezalatt vendégei mintegy 240 akó bort (!) fogyasztottak el, amely után akónként 2 Ft 12 krajcárt fizetett az akkori haszonbérlőnek. A listában új kocsmáros-családok is megjelennek, így Catharina Seif (mintegy 10 akó borral). Az egyes házakban lévő ideiglenes kocsmák működhettek pár hétig vagy akár több hónapig is, a bor mennyiségétől függően. Anton Lindmayer, aki saját bevallása szerint csak szükségből, tizedhátraléka miatt nyitott kocsmát, július-augusztusban mintegy 20 akó bort szolgált fel ülővendégeinek. Franz Beringer szintén szükségből adta el borát, mivel a közelgő szüret miatt pénzre volt szüksége, s máshogy nem tudott szerezni.9 A felmérésből kiderül továbbá, hogy 1857-ben megkülönböztették a palackból történő bormérést (Boutellienschank), az asztali bormérést (Taferl Weinschank) és a cégéres bormérést (Zeigerschank). Az első járt a legkevesebb joggal, egyedül a bor palackból történő értékesítését jelentette, a másodiknál lehetett ülő- és állóvendégeket fogadni, a harmadik pedig lényegében az üzletszerű kocsmáltatást foglalta magában. 1860-ban az italmérési jog aktuális bérlője, a gazdag pesti görög kereskedőcsalád tagja, Vrányi Györgyné Derra Katalin10 nyújtott be panaszt 30 engedély nélküli, iparszerű italmérés ellen.11 A panaszhoz mellékelt részletes vizsgálati jegyzőkönyv alap9 A listában szerepel továbbá Theresia Geldinger (mintegy 20 akó kimérésével), Joseph Gittinger (20 akó palackozott bor), H. Paul (10 akó bor, utcai bormérés ülő- és állóvendégekkel), Anton Genszky (kb. 20 akó lepecsételt palackozott bor), Leopold Lindmayer (8-9 akó lepecsételt és bedugaszolt palackozott bor), Georg Hassmann (Nr. 159., engedély nélkül palackozott bor utcai árusítása), Rechenstein özvegye (palackos bormérés 14 napig), Joseph Bauer (mintegy 50 akó lepecsételt palackozott bor kimérése június-júliusban ülő- és állóvendégek számára), Martin Gigler (előző évben mintegy 17 akó bort adott el lepecsételt butéliákban, 1858 novemberétől nem árusított), Joseph Lindmayer (saját, lepecsételt, palackozott bor árusítása ülő- és állóvendégek számára), Jakob Lang (1858 augusztusáig mért ki lepecsételt palackozott bort), Joseph Gallauner (március közepétől egy hónapon át lepecsételt, palackozott bor kimérése). Uo. 10 Szülei Derra Naum és Dumtsa Katalin voltak. Katalin mind szülei, mind félje révén a befolyásos pesti kereskedelmi elithez tartozott. A családi kapcsolatokról röviden ld. Bácskai 2006. 18. p. 11 A panasz kiemelte, hogy ülő-és állóvendégeket szolgálnak ki, nem egyszerűen árusítják a borukat („ ... Ausschank an sitzende und stehende Gäßte fortwährend, und gewerbsmässig betriben sei"). A Pesti Pénzügyi Ügyészség levele Óbuda Tanácsának, 1860.07.18. és Vrányi Györgyné Derra Katalin az óbudai uradalom udvarbírójának, 1860.07.11. BFL V. 1 .b Nr. 11426.
