Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
I. Az öröklött város - Terhes örökség. A történelmi lakónegyedek problémája a Kádár-korszakban a Klauzál tér és környéke példáján
Terhes örökség. Budapest történelmi lakónegyedeinek problémája... 39 ték, amennyiben egy-egy rendezési terv ezt indokolta. A második világháborút követő években is ez a szemlélet érvényesült. Amikor a két világháború közti korszak előkészítő munkája nyomán 1945 és 1947 között körvonalazódni kezdett Budapest általános rendezési terve, újból megfogalmazódott a sűrűn beépült belső kerületek fellazításának igénye; ennek megfelelően például a Belső-Erzsébetváros számos tömbjének lebontására került volna sor, a lebontott tömbök helyén pedig több helyütt parkokat alakítottak volna ki. Preisich Gábor ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „Ez az elgondolás a főútvonalak melletti épületek kivételével szinte a teljes épületállomány elbontásával számolt: a koraeklektikus, körülépített udvaros épületállományt értéktelennek tekintették”.12 Mindezek fényében nyilvánvaló, hogy a historizáló és szecessziós bérházakkal szembeni ellenszenv, vagy legalábbis a történelmi lakóházállománnyal szembeni erősen szelektív hozzáállás nem kizárólag a Rákosi- és Kádár-korszak sajátossága volt, hanem olyan szemlélet, amely már korábban is megmutatkozott a várostervezők, különösen a modernizmusnak elkötelezett építészek részéről. Az 1950-es évek attitűdjét jól jellemzi az városépítészeti ankét, amelyet 1953-ban rendeztek, és amelyen tizenkét építész fejtette ki elképzeléseit Budapest fejlesztésével kapcsolatban.13 Az ankét bevezetőjében világos különbséget tettek a műemléki szempontból értékesnek tekintett épületek és a polgári korszak átlagos bérházai között. Míg a kimondott műemléképületek (főként középületek) egy részét nemzeti örökségünk értékes részének tekintették, addig a bérházak többségéről úgy gondolták, hogy ezek egy korábbi korszak nem túl magas színvonalú tucatépületei, amelyeknek felújítására nem indokolt komoly forrásokat áldozni. A polgári korszak bérházaival szembeni negatív attitűd megerősödésében ekkor már nyilván ideológiai szempontok is szerepet játszottak. Az 1949 és 1970 közti időszak általában sem kedvezett az örökségvédelemnek; bár elvben fontosnak ítélték a nemzeti örökség megóvását, és létezett a műemlékvédelemnek intézményes rendszere, a valóságban csökkent a védettnek nyilvánított épületek száma, és gyakran olyan építészeti emlékek is veszélybe kerültek, amelyeket a szakma egyértelműen értékesnek tekintett. Az 1970-es évek elejétől fogva azonban oldódott a műemlékellenes hangulat; ennek jeleként az évtized közepén, Budapesten konkrétan 1974-ben vált lehetségessé az, hogy megóvandónak ítélt épületeket tanácsi védelem alá helyezzenek, azaz helyi hatáskörben védetté nyilvánítsanak.14 Az épített örökséggel kapcsolatos attitűd változása nyilván hatással volt arra is, hogy hogyan tekintettek a történelmi városrészek lakóházaira. Építészek, várostervezők és közgazdászok szakmai és tudományos köreiben 1970 után rendszeres vitatémává vált a régi lakóépületek felújításának, megőrzésének kérdése.15 12 Az FKT 1945 és 1947 között készülő általános rendezési tervéről: PREISICH 1998. 174. p. 13 PRE1SICH-S0ÓS 1954. 14 Román 1996. 34. p. 15 LAMPEL É. - LAMPEL M. 1998. 35. p.; TOMAY 2007. 328-329. p.
