Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
III. Várostörténeti műhelytanulmányok: módszer, oktatás, historiográfia - A várostörténet intézményesülése és oktatása Magyarországon a rendszerváltozástól napjainkig
184 Várostörténeti műhelytanulmányok: módszer, oktatás, histográfia Az 1970-es évek eleje óta, akárcsak a történettudomány egészében, a várostörténetben is történtek jelentős paradigmaváltások. A várostörténészeket más-más jellegű problémák foglalkoztatták az egyes korszakokban.4 Az első időszakban központi problémaként jelent meg a történeti város definíciója: az a kérdés, hogy milyen szempontok alapján lehet egy települést városnak tekinteni a múltban. A hagyományos jogi meghatározás - például hogy csak a szabad királyi városokat tekintsék igazi városnak - nem bizonyult kielégítőnek; a történészek érzékelték azt a problémát, hogy a városfejlődés során adott esetben egyre nagyobb szakadék tátongott egy város jogi státusza, illetve tényleges súlya, szerepe között. Sok régi szabad királyi város például a 19. századra lehanyatlott és elvesztette jelentőségét, míg más, privilégiumokkal nem rendelkező városok dinamikusan fejlődtek, jelentős méretűre nőttek, és jelentős gazdasági központtá váltak. Indokoltnak tűnt tehát más, nem jogi paraméterek alapján meghatározni a városok súlyát: méret, lakosságszám vagy a város által betöltött központ-funkciók, illetve a város által „ellátott” terület nagysága szerint. A jogi definíció mellett, vagy azzal szemben megszületett tehát a statisztikai, szociológiai és funkcionális városfogalom. A fentiekből is következik, hogy 70-es és 80-as évek számos jelentős kutatása a nemzeti, regionális és kontinentális városhálózatra és a városok abban betöltött szerepére irányult; a várostörténet központi problémája lett az urbanizáció folyamata. Mindezek során előtérbe kerültek a statisztikai módszerek, a kvantifikáció és egyre nagyobb teret hódított az adatok számítógépes feldolgozása. A kvantitatív és strukturalista várostörténet ellenreakciójaként annak kritikája is hamarosan megfogalmazódott. A kritikusok szóvá tették, hogy a nagy struktúrák tanulmányozásakor elsikkad az egyes városok egyedisége, saját múltja és arculata, és elsikkad az egyes ember szerepe. Újból felmerült az az igény, hogy a történészek a városokat a maguk egyediségében tanulmányozzák; újból ráirányult a figyelem a városlakókra, az egyes emberekre, azok kisebb vagy nagyobb közösségeire, a városi társadalmon belüli kisebbségekre. Az 1980-as évektől tehát a történeti antropológiai szemlélet egyre inkább teret hódított a várostörténeten belül, és ez a tendencia azóta is töretlen. Az 1990-es évek fontos fejleményeként előtérbe került a tér fogalma és a térbeliség problémája. Fontossá vált a nyilvános tér, a térhasználat tanulmányozása - értendő ezalatt a mindennapi térhasználat éppúgy, mint a szimbolikus vagy rituális térhasználat — beleértve ebbe a politikai rítusok megjelenését a városi térben; és fontossá vált annak felismerése, hogy a város fizikai tere nem élettelen díszlet, hanem olyasvalami, amit a városlakók maguk is alakítanak, egyénként és közösségként is birtokba vesznek és 4 A problémák és egymást követő irányzatok áttekintésére ld. BÁCSKAI 2006. 243-257. p. Bácskai áttekintő tanulmánya a várostörténet intézményesülésének főbb állomásait is tárgyalja. Az 1990-es évek első feléig jó áttekintést ad RODGER 1993.
