Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)
Buda város levéltára, 1686–1848. Félúton egy levéltári kalauz felé
2. Városgazdálkodás Adóhivatal A város gazdálkodásának forrásanyaga egy igen bonyolult hivatalszervezeten keresztül ragadható meg, amely lényegében három, szervesen összehangolt működésű szerv együttműködését jelentette. A legközvetlenebb kapcsolatban a lakossággal az Adóhivatal állt, hiszen itt állapították meg a városra kiszabott állami (hadi-) adóból (contributio) a tanács határozatai (classificatio, adókivetési osztályozás) alapján egyénenként befizetendő összeget. 1712 előtt az adókivetést és -behajtást a fertálymesterek, megbízott tanácsnokok és tisztviselők végezték, majd ezt követően a hivatal független tisztviselői látták el e feladatkört. A rendszer meglehetősen mechanikus volt: egyrészt szakmánként és iparjogi státusonként kellett fix összeget fizetni („an Gewerb”), függetlenül a tényleges jövedelemtől, másrészt pedig a fekvő ingatlanok után időszakonként szintén újra meg újra meghatározott összeget, amely adóosztályozás már magában hordozta a későbbi aranykorona-érték szerinti értékelés és adóztatás alapjait. A városra kivetett állami adó függvényében határozták meg a „helyi” adót is, vagyis azt az összeget, amelyet a pénzügyi szakemberek a város működéséhez és működtetéséhez szükségesnek láttak. Ennek összege általában az állami adó 70 és 130%-a között mozgott. E sommás összegeket azután lebontották az adófizetésre kötelezett személyekre, akik még ezeken túlmenően esetleg egyénileg további adópótlékokat is fizettek. Ilyen volt például az ún. védelmi pénz (Schutzgeld), amelyet minden, polgárjoggal nem rendelkező adózónak le kellet rónia mintegy a letelepedésért, illetve helyben lakásért. E személyek jelentős részét a város patronátusa alá helyezett rácok és - lényegesen kisebb számban - zsidók tették ki. Mindezeken túlmenően természetesen fizetni kellett az adóhátralékot is, ám ekkor még a hatóságok nem ismerték a „késedelmi kamat” fogalmát, így nem csodálkozhatunk azon, hogy egyes, főként szegényebb területeken (például Újlak) a ki nem fizetett hátralékok mértéke igen magas, sokszor akár egész évnyi összeg is lehetett. Ez a korban nem lehetett ritka jelenség: a pesti tanács 1856 és 1873 közötti ún. adóügyi ügyosztálya iratai túlnyomórészt hátralékosok felszólításaiból, illetve körözéséből állnak. Budán a tanácsi iratanyag egységes volta - nem lévén tematikusán szervezett ügyosztályok - miatt ezek nem követhetők ilyen tisztán, de a fennmaradt iratanyag hasonló jelenséget sejtet. így például az 1838. évi árvíz időszakából fennmaradt, általunk részletesebben tanulmányozott adókönyvek is ezt bizonyítják. Az Adóhivatal szedte be az 1807 után kivetett rendkívüli hadiadót (subsidium), valamint a Nemzeti Múzeum építésére kivetett adópótlékot is. így az Adóhivatal 115
