Kövér György: A Pesti City öröksége. Banktörténeti tanulmányok - Várostörténeti tanulmányok 12. (Budapest, 2012)
Reformálódó régi rendszerek - A bankkérdés: két-bankrendszer vagy binacionális bank (1867–1878)
A bankkérdés: két-bankrendszer vagy binacionális bank (1867-1878) 89 foglalta össze szinte az egész vita summázatát: „jegybankot kényszerárfolyamú bankjeggyel szerencsétlenségnek tartanék az országra nézve, ... jegybankot, mely jegyeit ércpénzzel felváltaná, jelenleg felállítani képtelenség volna, mert hisz a törvényes fizetési eszköz a papírpénz, jegybankot, mely jegyeit állampapírpénzzel felváltja, lehetne alapítani, ennek azonban gyakorlati célját ... nehéz kitalálni.” Ebből logikusan következett az az álláspontja, miszerint „ha már egy ilyen bankot létesíteni akarnánk,úgy tartom, sokkal előnyösebben lehetne azt a bécsi bankkal való egyezmény által elérni, mint egy új társaság elérése által...” Egyébként Weninger is a valuta-helyreállítás utánra halasztandónak tartotta az „egészséges bankrendszer... életbeléptetését”, amelyben nem is feltétlenül a jegybanknak tulajdonított döntő szerepet. Horn magyar központi bank-koncepciójával szemben, de (hogy később még divatossá váló terminusokat megelőlegezzünk) a Lucam által megpendített „kartellbank” ötletétől is elhatárolódva, szakmai megalapozottsággal, de még körvonalazatlan formában a jegybanki kiegyezés gondolatát pártolta.58 A magyar PM személyének megváltozása és a porosz-francia háború alatti devizális nehézségek miatt a jegybankügyi bizottság elhalasztotta jelentésének elkészítését. 1870 június-júliusában a nemesfémre szóló váltóknak az ércfedezetbe történő beszámítása kapcsán a két PM és az ONB közötti levélváltás azzal az eredménnyel járt, hogy az ONB a maga módján elfogadta a magyar PM által szabott feltételt, hogy „a magyar- országi bankfiókok mostani dotációját a magyar kormány beleegyezése nélkül le nem szállítja, s hogy ezen dotációkat a magyar kormány megkeresése folytán a szükséghez képest addig is emelni fogja, mig a bank állása Magyarországon törvényhozás útján nem szabályoztatott, mihez közbenjárásomat megígérem, mihelyt a kiküldött bankbizottmány e tárgyban jelentést teend”. A maga módján annyit tesz, hogy ragaszkodva alapszabályban biztosított jogához, „mely szerint a magyarországi bankfiókok dotációját megszoríthatja, hajlandó azon feltétel alatt és addig alkalmazásba nem venni, ha és ameddig a magyar PM kötelezettséget vállal az iránt, hogy a bankkérdést egész terjedelmében eldöntés végett a legközelebbi téli időszak alatt az országgyűlés elé fogja terjeszteni.”59 Nyilván a fenti Jegyzékváltásnak” tudható be, hogy végül a bizottsági jelentés csak 1871. (!) május 15-én került elfogadásra, de a tavaszi ülésszak bezárása miatt még azévben sem kerülhetett a ház asztalára. A hezitálásra jellemző, hogy Horn 1871. január 21-én tett interpellációjára Kerkapoly csak fél év elteltével (június 5-én) válaszolt és akkor jóval békülékenyebb hangot ütött meg, mint előde. Elismerte az 1867-ben „kormányférfiak” által vállalt ígéretet, de azt feltételhez kötöttnek nevezte. Ennek megtagadása hatására adta tudtul előde 1869-ben, hogy a „törvényhozás kezei szabadok”. Nem minősítette egyértelműen fenyegetőnek az ONB igazgatóság álláspontját, ami58 Uo. Beérkezett nyilatkozatok, 66-67. 59 LÓNYAY, 1875. 268-269.