Kövér György: A Pesti City öröksége. Banktörténeti tanulmányok - Várostörténeti tanulmányok 12. (Budapest, 2012)
Rendszerváltások: a 20. század második fele - Az államosítástól a privatizációig. Egy magyar bank útja a 20. század második felében
386 Rendszerváltások: a 20. század második fele együtt — igaz, az utóbbi, átesve a ló túlsó oldalára, túlzott szigorúsággal - rendezték az új gazdasági világ pénzügyi-jogi kereteit. A privatizáció gondolata 1991 végétől foglalkoztatta a bank megfiatalodott vezérkarát. Az első számú érdeklődőnek kezdettől fogva a Bayerische Landesbank Girozentrale számított. Nemcsak azért, mert a bank régi ügyfele volt, és érdekelte a közép- kelet-európai terjeszkedés lehetősége, hanem azért is, mert félig állami (tartományi) hitelintézetként több tapasztalattal és affinitással rendelkezett az állami tulajdon piacgazdasági hasznosítása terén, mint más jelentkezők. Valójában itthon csak a menedzsment egy része gondolkodott magánosításban, de még közülük is többen óvtak a „privatizációs illúziótól”. Az ellenzők táborát azonban leginkább a pozíciójukat féltő középvezetői gárda alkotta. Hiányoztak a törvényi szabályozás feltételei is, sőt, a bankok privatizációja nemcsak közgazdasági szempontból (konszolidáció és/vagy privatizáció), hanem politikai szempontból is kényes kérdés volt.17 Mire a dolog aktuálissá vált, már az Állami Vagyonkezelő Rt. gyakorolta a bankban a tulajdonosi jogokat. Ez volt a sokat emlegetett „közgyűlésfrász időszaka”, amikor sohasem lehetett tudni, hogy ki megy és ki maradhat a közgyűlés után korábbi pozíciójában. Másfelől viszont a vagyonkezelő tulajdonos sem állt helyzete magaslatán, nem tudta, ragaszkodjon-e tulajdonához, vagy épp igyekezzen megszabadulni tőle. A jókat adja-e el először, vagy próbálja a második szint nagyobbjait egy csomagban értékesítem Voltak lobbiérdekek, amelyek a Budapest Bank elsőségét szerették volna kiharcolni. Az ÁV bizalmatlan volt a menedzsmenttel szemben, ha azok sürgették a privatizációt, akkor azért, ha pedig önálló elgondolásuk volt a privatizáció lebonyolítójára nézve, akkor meg azért.18 17 A bankprivatizációról általában lásd VÁRHEGYI, [1998] 18 „Az egyéni pechünk volt, hogy a tulajdonosok sosem voltak tulajdonosok. Nem tehetnek róla, csak ez volt a helyzet. Megint meg kellett érnem, hogy én beszélek és láttam a szemükön, hogy nem értik. »Biztos van mögötte valami.« Pedig importáltak külföldi embereket is... én mondtam is az egyik vezetőnek, hogy álljon mega menet, nagyon sajnálom, de ez nem az én bankom... Nem is tudom a szerepemet, nem érzem. En nem vagyok tulajdonos, egy tulajdonosnak kellene eljátszani egy szerepet, itt van egy vezérigazgató, az pedig eljátssza a maga szerepét, ha ez nem megy, akkor vagy a tulajdonost, vagy a vezérigazgatót kell lecserélni, azt hiszem, a vezérigazgatót egyszerűbb. Akkor kitalálták ezt a megoldást, hogy azért legyen egy vezérigazgató, de nekem maradt az, ami mondjuk a bankban a legfontosabb volt. Tehát egyrészt mint aktiv elnök ott voltam, tehát nekem beosztottam volt a vezérigazgató, ami önmagában egy marhaság lett volna, mert hiszen a bank működését zavarta volna két embernek akár koncentrált, akár széjjelhúzó működése. Nekem persze az tetszett, hogy az a dolgom, hogy a bankot privatizálni tudjam, és én úgy éreztem, hogy énnekem ez fog menni, mert hiszen megállapodásokat kötöttem, mondjuk olyan megállapodásokat, amelyeket főleg nem nekem kellett betartani, hanem a másik félnek, de mi nem mentünk előre. " OSZKT1V Erdély Zsigmond Gábor-interjú (2000. április 26.). Készítette: Fonyó Gyula, Hanák Gábor és Kövér György.
