Kövér György: A Pesti City öröksége. Banktörténeti tanulmányok - Várostörténeti tanulmányok 12. (Budapest, 2012)
Rendszerváltások: a 20. század második fele - Az államosítástól a privatizációig. Egy magyar bank útja a 20. század második felében
Az államosítástól a privatizációig. Egy magyar bank útja a 20. század... 383 ellenére így volt, hogy gyakorlatilag minden egyes döntéssel körbe kellett házalni az érdekelt főhatóságokat. Ugyanakkor például az átszervezés költségeire a Bank jócskán tartalékolt, s az átszervezés előtti üzletekből „felgyűlt” összegből 30 milliót a „külker vállalatok részvénytőkebefizetési kötelezettségei számláinak csökkentésére”, a Bank alaptőkéjének feltöltésére, illetve tartalékolásra fordíthattak (természetesen most is a felsőbb szervek jóváhagyásával!). Formálisan a megbízó (principális) szerepkörei teljesnek látszottak: nemcsak a tőkejuttatásról és a nyereségelvonásról döntött, hanem a reprezentációs költségek nagyságáról és hovafordíthatóságáról is, megszabta a létszámkeretet, kinevezte és leváltotta a megbízott (ágens) intézmény vezetőjét. Az igazi kérdés azonban az volt, hogy milyen háttéregyeztetési tárgyalások, levélváltások eredőjeként születik meg a döntés, hogy megszületik-e egyáltalán, s pozitív határozat esetén végrehajtják-e.9 A Bank helyzete ebből a szempontból az új gazdasági mechanizmus bevezetésével sem változott érdemben. A vállalati döntések decentralizálását ugyanis a hitelrendszer erőteljes centralizációja ellensúlyozta. A Külkerbank nem lett nyereségérdekeit vállalat, sőt, tulajdonképpen a megszülető vállalati törvény hatálya alá sem került. Minden PM támogatás és lobbizás dacára sem sikerült elérni a forintfinanszírozási jog megszerzését. A törekvés az MNB ellenállásán hiúsult meg. Végbement ugyanakkor az alaptőke felemelése, amely a megnövekedett forgalom miatt régóta esedékessé vált. Az alaptőkeemelésről szóló PM döntés 1974. augusztus 26-án kelt. A 300 milliós emelés átutalásáról ezzel egyidejűleg intézkedett a miniszter- helyettes. Az Igazgatóság elnöke, Baczoni Jenő azt javasolta, hogy „a tőkés pénzpiacokra való figyelemmel” kívánatos, hogy a magyar állam formálisan vállaljon szerepet a részvényesek között. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az emelésből 250 millió az állam (a Pénzügyminisztérium), 50 millió pedig a korábbi részvényes külkereskedelmi vállalatok Jegyzéseként kerüljön meghirdetésre”. Ez azt a célt szolgálta, hogy kifejezésre juttassák a Bank iránt „mind a kormányzat, mind pedig a részvényesek részéről” megnyilvánuló fokozott bizalmat.10 A tőkeemelés után tehát az 500 milliós részvénytőke 50%-át a PM, a másik felét pedig a külkereskedelmi vállalatok a korábbi megoszlásban jegyezték. A Pénzügyminisztérium tehát, amely kezdettől fogva elsődleges jogokat gyakorolt, formálisan is többségi tulajdonossá vált. A külkervállalatok befizetéseit - ezúttal is - a PM rendezte. A hetvenes években a háromszöghelyzet újrameghatározására is sor került. Ezt némi iróniával (és szerénytelenséggel) Tripartitumnak nevezték belső pénzügyi körökben. 9 Gál L. Endrét például 1963 őszén rövid úton görögországi kiküldetésbe távolították, Salusinszky István nyugdíjazása viszont a hetvenes évek végén hosszasan elhúzódott. A személyi döntések meghozatalakor az MSzMP KB gazdasági (és természetesen káder) osztálya révén a beleszólók köre tovább tágult. 10 MKBI 19 354 (1974. október 29.)
