Kövér György: A Pesti City öröksége. Banktörténeti tanulmányok - Várostörténeti tanulmányok 12. (Budapest, 2012)
Bankház-és bankárbiográfiák - Egy magánbankár a 20. században: Krausz Simon
208 Bankház- és bankárbiográfiák tókereskedési üzletüket beszüntették, és „bankipart’ kívánnak űzni. A Deutsch lg. és Fia cég 1911-ben jelenti be, hogy „kizárólag bankügyletekkel foglalkozott és foglalkozik”. Herzog M. L. és társa ugyancsak 1921-ben jegyezteti be a „bankári üzletet (financirozás, értékpapírüzlet, devisa- és valutaüzlet)”, de azzal az indoklással, hogy „a cégjegyzék a tényleges helyzettel összhangba hozassék”.4 A fenti névsor eléggé reprezentatív ahhoz, hogy ne kelljen külön bizonygatnunk sokirányú elkötelezettségüket a részvénytársasági bank- és iparvállalatok igazgatóságában. Milyen okokkal magyarázható hát a régi kereskedőcégek banküzletté alakítása? Fontos feltétel volt a budapesti értéktőzsde szerepének megnövekedése a magyar- országi értékpapír-forgalomban, bár a nemzetközi centrummá válás remélt folyamata elmaradt.5 Részben ezzel függött össze 1893 végén a „Zsiró” létrehozása is, aminek révén betekintést lehetett nyerni az ellenőrizhetetlennek tűnő tőzsdeügyietekbe. A nagybankok vezérkara legalábbis jobban beláthatott egymás kártyáiba. A konjunkturális időszakokban így egyre több olyan tranzakciót kellett lebonyolítani, amelyeknek sikere a nyilvánosság kizárásán alapult. Nem véletlen, hogy épp olyan meggyökeresedett cégeket soroltunk fel, amelyek kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Itt már a motívumok rendkívül szerteágazóak voltak. Volt, aki gyapjúkereskedőből lett az Osztrák-Magyar Bank budapesti főintézetének aranyvásárlója (Kohner), mások (Schlosberger, Herzog) a dohánykivitelen keresztül jutottak el a devizaügyletekhez. A magyarországi értékpapírállomány növekedése és a nemzetközi piacokon történő spekuláció egyaránt bizonyos szakosodást váltott ki a „nagyok” között olyan üzletágakban is, amelyekre jól bejáratott közepes erejű magáncégek is specializálódtak. A váltóleszámítolásra például a Latzko és Popper mellett a kisebbek közül az Adler L. és fia. A leginkább figyelemreméltó azonban azoknak a cégeknek a helyzete, amelyeket tartós hausse-pozíciójuk „kényszerítetf ’ kontremin pozíció kiépítésére. Hatvanyékat - a „családi konszern” irányításán és finanszírozásán kívül - nyilvánvalóan ez motiválta a „vegyes vállalatszervezet” kiépítésében. Ezeket az üzleteket ugyanúgy nem lehetett a nagybankokra bízni, mint a fölös tőkék - betéti kamatlábnál magasabb - rövid határidejű kosztba adását a tőzsdén (Herzog).6 A konjunktúra hullámai természetesen módot adtak „homo novus”-ok betörésére is, akik néhány évi praktikáns élet után (többnyire valamelyik privátcégnél) tőzsdebizományosként vagy a jobban hangzó értékpapír-kereskedő cím alatt önállósították magukat a tőzsdén. Közülük azonban igen kevésnek sikerült a „nagyok” közé emelkedni. A kevesek közé tartozott az 1898-ban alakult Műnk és Davidsohn cég, amelyből az idősebb cégtárs, Davidsohn Horace, a Kereskedelmi Akadémián Krausz Simon osz4 FBC Cg 7600; 7776; 3783; 20 313, 3652. 5 Vö. VÖRÖS, 1978. 550. 6 Tárai Pál közlése. A „vegyes vállalatszervezetre” Iád HanáK, 1982. 43.
