Kubinyi András: Tanulmányok Budapest középkori történetéről II. - Várostörténeti tanulmányok 11/2. (Budapest, 2009)
Társadalmi csoportok a középkori Budán - Parasztok fővárosba költözése a középkor végén
PARASZTOK VÁROSBA KÖLTÖZÉSE A KÖZÉPKOR VÉGÉN Középkori fővárosunk történetét írva érdekes jelenségre figyeltem fel. Buda és testvérvárosai polgárságában az ország többi részénél jóval magasabb átlagban találtam a dél-dunántúli megyékből származó polgárokat.1 Ez annál különösebbnek tűnt fel, hiszen ezeknek az új, délvidéki eredetű fővárosi polgároknak egy része feltétlenül falusi jobbágyból lett polgár; márpedig a magyarországi megfigyelések is igazolják a külföldi példát: a városi polgárság - közvetlen környékét, szükebb piackörzetének falvait leszámítva - tágabb piackörzetének mezővárosaiból és városaiból egészül ki. Ez - Dél-Dunántúl kivételével - Buda, Pest és Óbuda esetében is kimutatható volt.2 A Budapest története idézett helyén próbáltam ugyan erre magyarázatokat adni: a legnépesebb magyarországi megyék épp a dél-dunántúliak voltak, itt voltak a fővárosi székhelyű egyházi testületek a nagy birtokai, valamint talán hathatott már a török támadás előszele is. Alább látni fogjuk azonban, hogy noha ezeknek a magyarázatoknak teljes elvetése nem indokolt, általuk mégsem érthetjük meg tökéletesen a délvidéki parasztok városba vándorlását. A kérdés alaposabb megvizsgálását a Major Jenő egyik megfigyeléséből levonható következtetések tették szükségessé. A kisvárosok kialakulását vizsgálva észrevette, hogy a mezővárosok állományának a 15. században bekövetkezett nagy mennyiségi növekedése az ország különböző részeiben más-más ütemben ment végbe. Példaként épp a Dunántúlt választotta ki. Adatai szerint 1390 előtt a Dunántúl északi megyéiben 16, míg a déliekben csupán 11 mezőváros feküdt. A középkor végére az észak-dunántúli mezővárosok száma 68-ra, míg a dél-dunántúliaké 103-ra emelkedett. A Dél-Dunántúl azonban csak látszólag szárnyalta túl az északi tájegységet, valójában csak kiegyenlítődésről beszélhetünk, hiszen 100 falura 3 mezőváros esett a Dél-Dunántúlon, 2,9 északon. A dél-dunántúli mezővárosok azonban általában csekély népességszámmal rendelkeztek, itt csupán egy civitas volt: Pécs, az északi Sopronnal, Győrrel, Székesfehérvárral, Esztergommal és Veszprémmel szemben. (Budát és Óbudát, valamint Visegrádot Major nem is számította.) Város - valódi értelemben - tehát csak egy (az is püspöki) volt Dél-Dunántúlon és a mezővárosok sem lehettek jelentősebb ipari és kereskedelmi központok.3 Major megfigyelését és a dél-dunántúliak magas fővárosi arányszámát egymás mellé helyezve önként adódik a következtetés, hogy a két jelenség kölcsönhatásban van egymással, azaz leegyszerűsített fogalmazásban: a Dél-Dunántúl nagy része számára a főváros töltötte be a város funkcióját. Ez első pillanatra kissé meghökkentő megállapítás, és ezért először meg kell vizsgálnunk, milyen kapcsolat van a városi lakosság származási körzetének kiterjedése és azon terület között, amelyen a település városi funkciót lát el. Természetesen ehhez tudnunk kell, hogy egyáltalán milyen mértékben volt a középkori város bevándorlásra utalva, valamint hogy milyen kapcsolat állott fenn város és vidék között. Ennek a kérdésnek általánosságban történő vizsgálatát mind a város, mind a falu szemszögéből el kell végeznünk, hogy konkrétan foglalkozhassunk a Dél-Dunántúllal, ahol azonban nem szorítkozhatunk kizárólag a fővárossal való kapcsolat kutatására, hanem - amennyiben módunk van - más észak-dunántúli, vagy esetleg 1 Budapest története, valamint kéziratos kandidátusi értekezésem: Budapest története 1440-1541. (Középkori fővárosunk, testvérvárosai és környékünk a Hunyadi- és a Jagelló-korban.) 267-270. p. 2 Vö. Kubinyi 1965a. 520. p.; Ammann 1963. 286. p. 3 Major 1969. 5. p. Már Baksay református püspök észrevette ezt: Kanyar 1967. Vö. még Markai 1961.46. p.
