Kubinyi András: Tanulmányok Budapest középkori történetéről I. - Várostörténeti tanulmányok 11/1. (Budapest, 2009)
Igazgatás, kereskedelem, mezőgazdaság - A városi rend kialakulásának előfeltételei és a főváros kereskedelme a 15. század végén
316 Igazgatás, kereskedelem, mezőgazdaság mára kívánta biztosítani. Mint láttuk, már Meszesi Demeter püspök is biztosított kedvezményeket a váradi lakosság számára a megvámolásnál. A nádori tarifa, amely az egyszeri elvámolás elvén épült fel, ehhez az álláspontjához e két árutételnél is következetesen ragaszkodott, s nem különböztette meg a be- és kivitelt. A gabona esetében - bizonyára, hogy a káptalan ne károsodjék — az új tarifa a régi be- és kiviteli vám összegét tartalmazza. Sónál - az erdélyi sóbányákból származó só látta el az ország jó részét57 -, úgy látszik, valamelyes engedményt adott a nádor a városoknak, az új vámtarifa magasabb a régi beviteli vámnál, de valamivel alacsonyabb a be- és kiviteli vám összegénél. Megkell még jegyeznünk, hogy 1520-ban a só kapuvámja Nagyváradon jóval magasabb mind a káptalani, mind pedig a nádori tarifa vámjánál, 8 dénár és két só.58 Igen nagy a különbség azonban az egyes állatok, állatbőrök és a vágott sertés vámjánál. A vám általában a felére csökkent. Mérséklését mutatja az is, hogy 1520-ban, ugyanebben a Bihar megyében 21 vámhelyen egy ökör vámja egy dénár, azaz az eredeti káptalani tarifa, csak Hencidán (obulus), Csalánoson (obulus), Vámospércsen (fél dénár), Létán (obulus) és Rezegén (fél dénár) alacsonyabb ennél."9 Ugyancsak a vám tekintélyes mérséklését találjuk a posztó esetében. A káptalani tarifa megvámolja a posztóval rakott átmenő szekeret (1 szekérrakomány vámja 1 fertő), azonban az el nem adott, de kiindulási helyére visszatérő, posztóval rakott szekeret vámmentesnek tartja. Ha azonban a szekér rakományának egy részét eladták, de nem térnek vissza, hanem továbbmennek, akkor fél szekér után fél forint vámot kötelesek a kereskedők fizetni.60 Az eladott posztó vámját posztófajta szerint részletesen megadják. Ez a részletezés, a Siebenlinder-tarifával vagy a budai jogkönyvvel összehasonlítva eléggé hiányos ugyan,61 például nem sorolják fel a selyemszöveteket. A nádori tarifa azonban egyedül a legolcsóbb fajta posztót, a szürkeposztót tünteti fel, mégpedig a káptalanival azonos vámtétellel, míg egyébként a posztó vámjául a káptalani tarifa azon tételét veszi alapul, amely egy fél szekér eladatlan, továbbmenő posztóra fél forint vámot szab ki. A nádori tarifa, nem különböztetvén meg az egyes posztófajtákat, a posztót nem fajta és mennyiség szerint, hanem egyszerűen szekérrakományként vámolja, egy szekér vámja egy forint. Igen fontosnak tartjuk a nádori tarifa e meghatározását. Már láttuk, hogy a káptalan értékvámot szedett, és a városok ennek megszüntetésére törekedtek. Az új vámtarifa elkészítésével az értékvám elvben megszűnt. A városok azonban nem álltak meg félúton. A káptalan még mindig követelhette a kocsik felbontását, ha a nádor elismeri a posztófajták szerinti elvámolás különbségét. Azáltal tehát, hogy teljesen elhagyták - az olcsó szürkeposztót leszámítva - a posztótételek megkülönböztetését, és a szekérrakomány alapján való vámolás elvét vezettették be, következetesen végrehajtották a szekerek felbontási tilalmát. Mivel pedig a posztó, továbbá a fűszer a korszaknak olyan árutétele volt, amely még kisebb terjedelemben is a legnagyobb értékét képviselte, a városoknak az 1492. évi per során az ezer forint értékű kocsirakományt szál57 HÓMAN 1921. 155-157. p.; Paulinyi é. n. II. 168. p. 58 IVÁNYI 1905. 113-114. p. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a sóból valóban csak Várad környékét látta el a vásár. Az erdélyi sóbányákból ugyanis a nagy sómennyiségek vagy Déstől a Szamoson Szolnokig, vagy Tordától a Maroson Szegedig mentek. ENGEL 1797-98. II. 26., 29. p.; MÓL Ft. Dés v. lt. oki. 1471. május 12-i és 1473. augusztus 10-i oklevelek. [MOL DF 253347., 253348.] 59 IvÁNYl 1905. 121., 124-125. p. 60 Ld. alább a Függelékben a káptalani vámtarifa szövegét. 61 Siebenlinder-tarifa, KovÁTS 1902. 211-112. p. A jogkönyv adatait ld. Mollay 1959. 195-197. p.
