Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
A város és népessége
rülbelül egyharmadaként tébécét és különböző fertőző betegségeket jelölnek meg, de magas arányú a bélhurut, valamint a tüdő- és mellhártyagyulladás is. Az 1870-es évek közepéről szóló statisztikák felerészben tehát olyan betegségeket sorolnak fel végzetesként, amelyek ma már általában nem vezetnek tragikus kifejlethez. Korcsoportok szerint nézve, a kisgyermekek esetében a halálokok szerkezete némileg eltérő: alacsonyabb a tébécé és az egyéb betegségek aránya, ezzel szemben a bélhurut és epilepszia kifejezetten e korosztály pusztítója. Az 5-14 év közötti gyermekeket elsősorban a fertőző betegségek fenyegetik, míg a felnőttek között kiemelkedő a tébécé mint halálok - a munkaképes korcsoportok tagjainak körülbelül fele ebben halt meg. Kiemelt figyelmet érdemel a csecsemő- és gyermekhalandóság. Az összes halott kereken 30 százaléka egy év alatti, további 20 százalék 1-4 éves. Tíz született gyermek közül az 1870-es években három egy éven belül meghal, és összesen csak körülbelül öten érik meg a felnőttkort. Ez az eredmény rosszabb még az orvosi ellátással szinte egyáltalán nem rendelkező falvakénál is22 - igaz, utóbbi helyeken a fertőzések veszélye jóval kisebb, a táplálék megszerzése pedig könnyebb még a szegényebb rétegek számára is, mint a fővárosban. Az okokat röviden és tömören sorolja fel Patrubány Gergely, Budapest tiszti főorvosa: „A kisdedek sűrű halálozásának okai nálunk is csak azon tényezőkre vezethetők vissza, mint más nagy városokban. Ezek: az ápolás hiánya, a szegénység, gondatlanság, mesterséges táplálás, dajkaságba adás, tudatlanság, s az erkölcsi érzület hiánya. Innen van, hogy a szegényebb sorsú szüléktől származó, vagy házasságon kívül született gyermekek halandósága nagyobb, és úgy viszonylik körülbelül a többiekhez, mint 8 : 3..."23 A csecsemő- és gyermekhalandóság terén igen nagyok a kerületek, illetve társadalmi rétegek közötti eltérések. Madzsar József századfordulón tett, de minden bizonnyal korszakunkra is vonatkoztatható megfigyelése szerint „...Budapest átlagos csecsemőhalálozási százaléka olyan számok összetevődésének eredménye, amelyek közül a legkisebb százalék bátran versenyezhet a nyugat legjobb vidékeivel, viszont [...] a körúton belül elterülő Nyugat-Európát a Nagykörút néhány méter széles határszalagja egyenesen kelet-európai állapotoktól választja el..."24 Mivel nem akartunk a kelleténél pesszimistább képet rajzolni, ezért a halandósági viszonyok részletes elemzéséhez az 1876. évet választottuk ki, amely egy számottevő járványok nélküli, úgynevezett „békeév". Az adataink szerint amúgy is rossz életesélyekkel rendelkező népességet ugyanis egészen az 1870-es évek közepéig még rendszeresen sújtják a nagy járványok formájában jelentkező halandósági katasztrófák. A szabályos időközönként ugyancsak vissza-visszatérő himlőjárványok általában ezer fö feletti halálozással járnak, az 1866-1867. évi kolera közel háromezer, az 1872-1873. évi kolera pedig közel három és félezer áldozatot szedett.25 Ezt követően azonban a járványok súlya - minden bizonnyal összefüggésben a közegészségügyi viszonyok javítására tett erőfeszítésekkel, valamint a főváros urfrastruktúrájának (vízvezeték- és csatornahálózatának) fokozatos kiépülésével - érezhetően csökkenni kezd. Csak a tébécé hatását nem sikerül még évtizedekig igazán leküzdeni. A halálokok - melyek a betegségek elterjedésére és az ellenük való védekezési képességre is következtetni engednek - kerületenként bizonyos mértékig különböznek. A különbségek 22 LÁNG-JEKELFALUSSY 1884. 399. p. 23 PATRUBÁNY 1879.408. p. 24 MADZSAR 1916. 467. p. Úgy tűnik, a „kelet-európai" jelző már akkor is szidalomnak számított. 25 HALÁSZ 1879. 91-109. p.
