Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Kézművesek Pest-Budán és környékén
próbáljuk együtt tárgyalni, ugyanis kézművesadataik a szóban forgó település speciális jellemzői miatt egy másik egységgel gyakran nem vonhatók össze.17 Végezetül tehát mindössze négy falu kézműves-háztartásait vontuk be vizsgálatunk körébe. Közülük kettő - Tök és Tótfalu - lakossága református magyar, kettőé pedig - Nagykovácsié és Dunabogdányé - római katolikus német. Utóbbiak a török megszálló csapatok kiűzése után 1700-ban, illetve 1723-1725 között települtek le az említett helységekbe.18 Mind a négy falu lakossága túlnyomórészt földművelő vegyes gazdálkodást folytatott. Némileg Dunabogdány különült el a másik háromtól annyiban, hogy a Duna és a partján fekvő hegyek közé szorítva, lakosságához képest viszonylag kevés mezőgazdasági termőterülettel rendelkezett, így parasztságának - és valószínű, hogy rajta keresztül az egész falunak - életében a szőlőtermesztés-bortermelés lényegesen nagyobb szerepet játszott, mint a többiekében. Ez az eltérés azonban, bár valószínűleg hatott a helybeli kézműiparra is, annak létszámában, szerkezetében e ténnyel összefüggésbe hozható komolyabb nyomokat nem hagyott. Első lépésként a kézművesek számának megállapítását végeztük el. (A kézművesek közé technikai okokból csak a szűkebb értelemben vett kézművesiparral foglalkozókat számítottuk, tehát kihagytuk a forrásokból amúgy is pontatlanul kivehető parasztiparosokat, „specialistákat",19 valamint az ipar, illetve a kereskedelem, a szállítás és a szolgáltatások között elhelyezkedő kocsmárosokat, borbélyokat, hajósokat, halászokat, fuvarosokat). Forrásaink szerint a vizsgált időszakban a magyar falvakban szerény, a németekben ellenben viszonylag jelentős számú kézműves élt (1. táblázat). Az előbbiekben csak minden 70-90, az utóbbiakban viszont 17 A hegyek között fekvő szlovák lakosságú Pilisszántó esetében például az 1800 előtti anyakönyvi bej egyzések elvesztek, s a lakosság jelentős részét kitevő mész- és szénégetők, akiket név szerint az adóösszeírások nem jeleznek, beleolvadnak a zsellérek és birtokos parasztok kevéssé differenciált tömegébe. Két délszláv faluban - a szerbek lakta Budakalászon és a horvátok (katolikus rácok) lakta Tökölön -, valamint az 1747. évi lélekösszeírás előtt néhány esztendővel németekkel megtelepült Perbálon viszont a század közepén még alig találunk néhány iparost. 18 Dunabogdány esetében a középkori magyar lakosság egy töredéke túlélte a másfél évszázados török megszállás időszakát, a kézművesek között azonban más volt az etnikai megoszlás, mint a parasztságban. A 18. század közepéig több mint 50 ízben találkoztunk ipari foglalkozást folytató személlyel, közülük azonban mindössze kettő-háromnál gyanakodhatunk csak magyar eredetre. Van ezenkívül néhány szláv hangzású név is a kézművesek között, mivel a telepesek egy kisebb része eredetileg szlovák volt, csak később németesedett el. Mindezek azonban a kézművescsoport alapvetően német jellegén lényegében nem változtatnak. 19 Parasztiparoson azt a személyt értjük, aki valamilyen hagyományos kézművesmesterséget űz, képzettsége azonban alacsony szintű, termelőeszközei és alkalmazott munkamódszerei egyszerűek, mivel nem ment végig a szokásos kézművesképzésen. Tevékenységének folytatásában nem függ közvetlenül sem a földesúrtól (nem uradalmi alkalmazott), sem valamilyen felvásárlótól, és nem kapcsolódik céhhez sem. Elsősorban a helyi szükségletek számára termel, vásározni nem szokott. Mindezek miatt foglalkozásában sem állandó, a gazdasági lehetőségeknek megfelelően az ipari és mezőgazdasági tevékenységek kőzött ingadozik. Ilyen értelemben tehát megkülönböztetjük mind a mezőgazdaságnak alárendelten folytatott, árutermelést időszakonként egyáltalán nem végző háziipartól, a nem hagyományos kézművesmesterségekkel foglalkozó paraszti „specialistáktól", a modern értelemben vett piachoz közvetett módon kapcsolódó bedolgozótól, a vándorló vagy földesúri alkalmazottként dolgozó bériparostól és a hagyományos, céhbe szervezett, megrendelésre, boltba Yagy vásárra termelő kézművestől (vö. FARAGÓ 1979a. 219. p.). A kézművességgel foglalkozó szakirodalom eddigi terminológiáit tehát véleményünk szerint a fentieknek megfelelően módosítani kell, mert a kategorizálással vagy egyoldalúan a jogi szempontok kerülnek előtérbe (DÓKA 1979a.; EPERJESSY 1967.), vagy a parasztiparosok fogalmában összemosódik több különböző fogalom: a specialista, a bedolgozó, a fenti értelemben használt parasztiparos, illetve a piacon kívül létező háziipari tevékenység (MÉREI 1980. 373-374. p.). Nem értünk végül egyet Tolnai György megfogalmazásával sem, aki a parasztipart a bedolgozó háziiparral - azon belül gyakorlatilag a manufakturális szervezettségű textiliparral - azonosítja (TOLNAI 1964. 14-16. p.).
