Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Kézművesek Pest-Budán és környékén
HÁZASSÁG, CSALÁD, HÁZTARTÁS ÉS MUNKASZERVEZET A HAGYOMÁNYOS FALUSI KÉZMŰVESSÉGBEN (PILIS-BUDAKÖRNYÉK, 1724-1779) Az iparosítás előtti korszak, a tradicionális társadalom kézműves-háztartásának sztereotip képét a következőképpen foglalhatjuk össze: a szülők, gyermekek (és esetleg a nagyszülők) inasokkal, legényekkel, szolgákkal és szolgálókkal körülvett, együtt élő csoportja, mely szerkezetében a paraszti összetett háztartásokhoz hasonlít, gazdasági alapja azonban nem egy földművelő gazdaság, hanem egy iparosműhely.1 A műhelyeket birtokló és az együtt élő csoportok feletti patriarchális vezető szerepet kezükben tartó kézművesmesterek foglalkozások szerint specializálódott céhekbe tömörülnek, amelyek egy adott területen biztosítják a mesterek monopolhelyzetét a szervezeten kívülállókkal szemben, a szervezet tagjai számára pedig az egyenlő lehetőségeket. Tehát szabályozzák a munkafolyamatokat, az értékesítést, a jogokat és kötelességeket, az életmódot. Ugyanígy szabályozzák a mesterré válás módját és feltételeit, valamint a segéderők (legények és inasok) tartását. Az előbbi szabályokkal közvetve, az utóbbiakkal pedig közvetlenül alakítják a kézműves-háztartások nagyságát, szerkezetét, és bizonyos mértékig a kézművesek házasodási mintáit is. A háztartásfői státus elnyerése, amely összekapcsolódik a mesterré válással, az önállósulással, nagymértékben függ a származástól és a rokoni-családi kapcsolatoktól.2 Mivel a céhszervezetek a konkurencia csökkentése - sőt, ha lehet, kizárása -érdekében általában igyekeznek korlátozni az egyes szakmákban dolgozó mesterek számát, a nem kézművescsaládból származó legények előrejutása nem pusztán képességeiktől és szorgalmuktól, hanem igen nagy mértékben házasságkötésüktől függ. Ez a hagyományos kézművesség körében sajátos házasodási modell és családi, háztartási ciklus kialakulásához vezet. Az idegenből érkező, illetve nem kézműves szülőktől származó legény igyekszik mesterének lányát, vagy még inkább özvegyét feleségül venni, hogy ily módon mesterjoghoz, tőkéhez -műhelyhez és szerszámokhoz - és nem utolsósorban rokoni kapcsolatokhoz jusson. A különböző előírások, illetve a kedvező alkalomra várás következtében a legény-házasságkötések időpontja gyakran eltolódik, s nemritkán harminc év körüli lesz, mire sor kerülhet rá. Felesége, a mester özvegye azonban rendszerint még idősebb, ezért korán elhalálozik. Az újdonsült, lassan középkorúvá érő mester második feleségének többnyire fiatal hajadont választ, aki viszont így az esetek többségében törvényszerűen túléli férjét, és kezdődik a ciklus elölről. A kézművesek csoportendogámiára is törekszenek, vagyis igyekeznek egyrészt utódaik házasságkötéseit körülhatárolni, másrészt minden lehetőséget és eszközt megragadni arra, hogy ők (az utódok) - és elsősorban csak ők - folytassák a család hagyományos mesterségét. Ez természetesen a mesterfiaknak is érdekükben áll, hiszen töke, képzettség, vásárlói kör és társadalmi-rokoni kapcsolatok szempontjából komoly előnyökkel rendelkeznek a kívülállókkal szemben, míg foglalkozás változás esetén ezeket nagyrészt elveszítenék. Gyakori jelenség te-1 A közösség plasztikus leírását adja Peter Laslett (LASLETT 1965. 1-21. p.). Lényegét röviden és velősen foglalja össze Hermann Mitgau (MlTGAU 1952. - idézi MlTTEREAUER 1979. 192. p.) 2 WEBER 1979.125. p.
