Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Kézművesek Pest-Budán és környékén
A mesterek száma szerint vizsgálva az egyes iparágakat (5. táblázat), a falvakban egy kivételtől eltekintve sehol sem találunk nagyobb kézműves-tömörülést. A mezővárosokban viszont Visegrád kivételével 4-8 iparágban is található nagyobb mestercsoport, melyeknek fele általában falun egyáltalán nem, vagy csak elvétve előforduló mesterség. Budán pedig még az 1720-as hiányos adatok szerint is 16 iparágban van nagyobb mestercsapat, köztük több olyat találunk, amelynek művelői egyedül itt fordulnak elő jelentősebb számban. Egyenként megvizsgálva a mesterségek előfordulását (6. táblázat), azok négy csoportba oszthatók. 15 mesterség minden településtípusban előfordul, 13 csak a városokban, 17 pedig egyedül Budán. Külön csoportba sorolható 6 mesterség (üveggyártó, fazekas, téglaégető, kővágó, csónaképítő, hálókötő), amely szorosan köthető a helyi adottságokhoz - nyersanyag-előforduláshoz, a Dunához, illetve egy-egy kiépülő félben levő uradalmi majorsághoz. Ha az elmondottakat értelmezni próbáljuk, az alábbiakat állapíthatjuk meg: a falusi kézműveseknek nincs a szűkebb környezeten - tehát lakóhelyükön és a szomszédos néhány falun - túlható szerepük. Ennek a megállapításnak az egyetlen nagyobb falusi iparoscsoportot alkotó 5 ürömi kádár sem mond ellent, mivel e mesterség képviselői még 9 további faluban és minden városban (vagyis a pusztákat nem számítva, minden második helységben) fellelhetők. Lokális centrumjelleget játszhat a zsámbéki takácsok csoportja, a szentendrei tímár-, a szentendrei és budai csizmadia-, szűcs-, illetve zubbony- és paplankészítő ipar, valamint több kisebb létszámú mezővárosi-városi mesterség (szappanfőző, asztalos, lakatos, ötvös, kelmefestő, kötélverő, gombkötő, kalapos, szűrszabó). Bár Budán másfél meat, másutt nem található mesterség képviselői dolgoznak, túlnyomó többségüknek nem feltételezhetjük regionális szerepét. Vagy kifejezetten városi polgári, illetve nemesi igényeket elégítenek ki (elsősorban speciális építőipari, illetve fegyverkészítő mesterségek: esztergályos, köszörűs, cukrász, fürdős, tűzijáték-készítő), vagy ritkán szükséges, különleges cikkeket készítenek (rézműves, mézeskalácsos, harangöntő), vagy egy-két fős létszámuknál fogva nem játszhatnak jelentősebb szerepet a régió fogyasztásában (fésűs, nyerges). A vizsgált területen is túlnyúló, határozottan regionális szerepet mindössze talán a 10 budai szíjgyártó esetében tételezhetünk fel. Úgy tűnik tehát, mintha valójában két fogyasztási körről lenne szó: egy falusi-mezővárosi, illetve egy városi körről, amelyek csupán kivételesen - majdnem azt mondhatnánk, hogy csak templomépítéskor - metszik egymást. Buda kézműipara a környék falvai számára - a többi mezővároshoz hasonlóan - csak mint lokális centrum kap jelentőséget egy néhány kilométeres körön belül. Az egész térség iparcikkellátása szempontjából regionálisan valószínűleg lényegesen fontosabb szerepet játszanak a pilisi hegyek között működő, illetve a Felvidékről alkalmanként a városokba, vagy házalni idelátogató szlovák faeszköz- és textilkészítő parasztiparosok, ezek számszerűleg azonban forrásainkból nem foghatók meg. Buda minden valószínűség szerint nem mint iparcikk-készítő, hanem mint iparcikk-közvetítő játszik fontos szerepet (gondolunk itt elsősorban a Törökországból és Nyugatról behozott textíliákra, illetve az ausztriai és a németországi fémárukra), de ezen a szerepen is valószínűleg osztoznia kell Szentendre és néhány környező nagyobb város (elsősorban Pest, Vác és Fehérvár) kereskedőivel. A Buda és Pest ipari szerepéről általánosságban elhangzott megállapítások tehát a vizsgált időszakban, a 18. század elején területünkön még nem látszanak érvényesnek,25 a városi kézművesség piaca jelentős részben saját lakossága, nem a falu. Sőt az az érzésünk, hogy a vá-25 NAGY LAJOS 1975. 102. p.
