Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Kézművesek Pest-Budán és környékén
(922 kézművesmester és -legény 50 szakmában). Ágazatilag a „nem német" falvakban vezet az élelmiszeripar 39 százalékkal, míg a német falvakban és a mezővárosokban a ruházati ipar áll az élen. Úgy tűnik, a gazdálkodás fejlettségi szintjével a ruházati és bőripar aránya pozitív, az élelmiszer- és vasipar súlya negatív összefüggésben áll (vagyis az elmaradottabb falvakban molnáron és kovácson kívül más utóbbi ágazatokba tartozó iparost alig találunk). Sajátságos helyet foglal el a fa-, a szövő-fonó és az építőipar, melyek aránya a német falvakban magasabb, mint a mezővárosokban. Óhatatlanul arra kell gondolnunk, hogy bizonyos egyszerűbb tevékenységek, illetve a félkésztermékgyártás e tájon már a 17. század vége felé a falvakra, „vidékre" szorult. Ha típus szerint vizsgáljuk a két falucsoport iparosait, azt tapasztaljuk, hogy míg a német falvak iparosai csakúgy, mint a mezővárosoké, csaknem teljes egészükben az önálló kézműves és bériparos kategóriába tartoznak, a „nem német" falvak iparosainak több mint 50 százaléka szén- és mészégető-, szeszfőző és cigánykovács, vagyis parasztiparosnak nevezhető. A „nem német" falvakat a parasztipar és kézműipar együttes jelenléte, a német falvakat a magányosan dolgozó kézműves, a mezővárosokat a legénnyel dolgozó kézművesmester jellemzi, ami egyben nyilvánvalóan az ipar és a társadalom fejlettségét tükröző rangsor is. Ugyanilyen fokozatokat állapímatunk meg akkor, ha a céhbe szervezettséget vizsgáljuk. A hat, mindhárom településcsoportban legalább két mesterrel képviselt mesterség közül ötben a céhtag mesterek aránya mindenütt a mezővárosokban a legmagasabb, és a „nem német" falvakban a legalacsonyabb. Egyedül a csizmadiák szervezetlenebbek -és számukat tekintve jelentéktelenek - a német falvakban, mint a „nem németekben", ami nyilván az egyes emikai csoportok közötti viseletbeli eltérésekkel függ össze. A felsorolt különbségek részben persze visszavezethetők arra is, hogy a német falvakban alig valamivel több, mint feleannyi a jobbágyparasztok aránya a felnőtt férfi népességben, mint a többiben. A magasabb arányban föld nélküli lakosok számottevő része nyilvánvalóan a megélhetés kényszere miatt vett kézművesszerszámot a kezébe. Nem lehet azonban kizárólag társadalmi szerkezetbeli különbségekkel magyarázni sem a céhbe szerveződésben mutatkozó különbségeket, sem azt, hogy miért olyan nagy a paraszti szeszfőzés aránya a szőlőtermelő szerb és magyar falvakban akkor, amikor az ugyancsak szőlőtermelő német falvakban ez az iparág teljesen hiányzik. Az is további magyarázatot igényel, hogy míg a „nem német" falvakban a kovácsok kétharmada cigánykovács, a német falvakban arányuk csak 22 százalék. Mindkét esetben kulturális tényezők okozta különbségekre gyanakodhatunk. Adatainkat még sokáig sorozatnánk, ám félő, hogy számainkkal így is túlságosan próbára tettük olvasóink türelmét. A tanulságok összefoglalásául azonban még néhány megjegyzést engedjenek meg. Feltételezhető, hogy e táj falusi ipara a magyarországi átlagnál valamivel fejlettebb. Adatainkat, arányainkat ezért nem lehet országosan kivetíteni. Szükség lenne további, hasonló nominális elemzés segítségével végrehajtott ellenőrző vizsgálatokra más, megfelelő forrásadottságú területeken. Nagyobb figyelmet kell fordítani a 18. század eleji telepítések iparfejlődési következményeire, mely itt, akár az iparosok számát, struktúráját, akár céhbe szervezettségüket vizsgáljuk, világosan szembetűnik. Az összkép vizsgálatakor figyelembe kell venni a speciális kasztjellegű emokulturális csoportokat: a cigánykovácsot, a zsidó szabót, üvegest, valamint azt, hogy a kulturális hagyományok a falusi iparstruktúrát éppúgy befolyásolták, mint a gazdasági fejlődés, illetve a társadalmi szerkezet, különösen a nem tanult, hagyományozódó ismeretanyagú parasztipari tevékenységek esetében. S végezetül, de nem utolsósorban: a
