Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
A város és népessége
A századforduló körül még viszonylag alacsony volt a város határain kívüli területekkel kapcsolatos inga-vándormozgalom is. A két háború közötti időszakban - a statisztikák és a társadalomtörténeti feldolgozások szerint - egyre inkább a modem társadalom életmódjára utaló mobilitási tendenciák jellemezték Budapestet. 1930-ban körülbelül 80 ezer főnyi népesség ingázott be, és körülbelül 8 ezer fő ment kifelé naponta munkavégzés céljából - ez a budapesti illetőségű keresők 25, illetve 2,5 százalékának felel meg -, vagyis a fővárost az agglomerációval összekötő forgalom a 19. század véginek többszörösére emelkedett. Az ingázók száma 1905 és 1930 között közel ötszörösére nőtt, a helyi érdekű vasutak utasforgalma pedig az 1890-es évek vége és 1940 között közel megtízszereződött (1. a 8. és 9. táblázatot). A főváros és környéke népességének mind erőteljesebb inga-vándorforgalma nemcsak az agglomeráció növekedését, a főváros környékére gyakorolt vonzásának erősödését bizonyította, hanem alapvető életforma-változásokra (a lakóhelyek és a munkahelyek tömeges különválására) is utalt.2 Mindebből következett, hogy fokozatosan megnőtt a különbség a népszámlálások által összeírt ún. lakónépesség, vagy Afra Nagy Jánost idézve: az „éjszakai népesség" és a „nappali, talpon lévő népesség" között. Mindinkább gyarapodott azon mobil személyek száma és aránya, akik kisebb-nagyobb rendszerességgel a fővároshoz kötődtek ugyan (elsősorban munkavégzés, másodsorban a szolgáltatások igénybevétele és a szabadidő-eltöltés céljából rendszeresen idejártak), de a hagyományos, épületekre-lakásokra-háztartásokra mint felmérési egységekre épülő statisztikai adatfelvételekbe már nem tartoztak bele. Vázlatos elemzésünk összegzéseként mindössze három, talán nem elhanyagolható következtetést emelünk ki. 1. Budapest 18-20. századi népességfejlődése adat-összeállításunk szerint egyértelműen több szakaszra osztható. Ezek egyike sem esik egybe közvetlenül politikai korszakhatárokkal, és a gazdasági konjunktúrák hullámai is csak áttételesen befolyásolják kezdetüket, illetve végüket. 2. A főváros népességfejlődését az 1950-es évek előtt nem célszerű sem a hagyományos jogi-adminisztratív „Kis-Budapest", sem az 1950-es évek óta érvényes „Nagy-Budapest" keretei között tárgyalni. A fővárost a környező településekkel együttműködő, együtt élő agglomerációnak kell tekinteni, háttérben az ennél is tágabb piackörzettel.25 A főváros és környéke demográfiai idősorainak együttes elemzése tehát még rejthet magában meglepő eredményeket. 24 Ha 300 munkanapra napi kétszeri utazást számítunk (munkába menet és jövet), akkor az 1930. évi 86 ezer ingázónak közel 52 milliószor kellett volna utaznia, amennyiben tömegközlekedési eszközt használ. Ezzel szemben a helyi érdekű vasutak utasforgalma ugyanebben az évben mindössze 26,6 millió személy, a MÁV jegyforgalma pedig - mely a hosszú távú utazásokat is tartalmazta - 7,3 millió volt, vagyis feltételezhetjük, hogy tekintetbe véve a helyi érdekű vasutak nem ingázókra (bevásárlókra, kirándulókra) jutó forgalmát, a be-, illetve eljáróknak nagyjából a fele minden valószínűség szerint „gyalog ingázott". Erre utal az is, hogy az 1905 és 1930 között az ingázók száma közel kétszer akkora mértékben nő, mint a HÉV utasforgalma. (A számításokhoz felhasznált adatok forrása: BpStÉ 1931. 339-342. p.) 25 BÁCSKAI-NAGY 1984.
