Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
esetleg az életmód bizonyos vonásaiban következhetett be, a tulajdon szemszögéből nézve meglehetősen erős korlátok közé szorult. Az adatokból is látható, hogy valójában a lakásban lakás jogcíme az egyszerű tulajdonos és bérlő dichotómiánál lényegesen színesebb volt. Ténylegesen nem egyszerűen új elemek jelentek meg, hanem a háztartások lakás- és jogviszonyainak alapvető átalakulása zajlott le. Nemcsak arról volt ugyanis szó, hogy a ház- és lakástulajdonosok aránya a népesség törpe kisebbségére csökkent, hanem egyszersmind a bérleti viszonyok gazdag változatai alakultak ki. A lakásbérlők és az egyes bérleti típusok között elég számottevő társadalmi különbségek figyelhetők meg. Az „altiszt" kategóriába tartozóknak például közel egyharmada, a munkások egyötöde nem fizetett lakbért, hanem a lakhatást fizetéskiegészítésként, illetve szolgálatai fejében kapta. E „bérlemények" (többnyire vállalati és házmesterlakások) természetesen vélhetőleg nemcsak komfortosságuk, méretük, hanem lakóik jogviszonya terén is távol álltak a statisztikák ugyanezen rovatában szereplő tisztviselő-háztartások főbérleteitől, ugyanakkor komoly juttatásnak számítottak (mellyel az eddigi szakirodalom ismereteink szerint nemigen foglalkozott). A keresők részletes lakásviszonyait kimutató 1930. évi adatokból (18. táblázat) ugyanakkor az is kitűnik, hogy számos társadalmi kategóriában alig 50 százalékot tett ki a főbérleti viszonyban élők aránya. Sokan közülük még a saját önálló háztartásban élés „luxusáf sem engedhették meg maguknak, mások viszont átmeneti állapotként választották a társbérleti-albérleti-ágybérleti viszonyt. A kérdés egyelőre feldolgozatlannak tűnik, a társadalmi hierarchia alapján egyértelműen nem dönthető el, ugyanis az 1930. évi adatok szerint a nem főbérleti viszonyban élők az átlagnál kedvezőbb pozícióban élő iparosok, kereskedők, magántisztviselők és nyugdíjasok között is elérték a 15-20 százalékos arányt. (Vélhetőleg utóbbiak jelentős része egyedülálló volt.) Ha együtt nézzük a lakás- és nem lakás célú bérleményekben lakókat, megállapítható, hogy összességében a budapesti lakáshelyzet a bérlők jogállása szempontjából még sem volt annyira rossz - főleg, ha más nagyvárosokhoz, illetőleg Bécshez viszonyítjuk -, mint ahogy azt az egykorú lakáshelyzettel foglalkozó, élesen polemikus irodalom és a célzott szociográfiák alapján sejteni lehetne. Voltak leromlott városrészek, túlzsúfolt lakások, főként szükséglakásokból álló telepek, de ezekben az összlakosságnak mindössze csekély százaléka lakott. A bérleti viszonyok statisztikájából pedig, ha nemcsak a háztartásfőket (akik között számos egyedülálló személy, illetőleg töredékcsalád is volt), hanem a teljes népességet nézzük, megállapítható, hogy a megfigyelt időszakban végig a főváros népességének általában 75-80 százaléka főbérlőként vagy annak családtagjaként élt (19. táblázat). A föbérletek aránya látszólag csupán 1900 és az első világháború között, illetőleg az 1930-as években csökkent. Közelebbről megnézve azonban kitűnik, hogy ez a relatív csökkenés nem az al- és ágybérlők, hanem inkább az egyéb helyeken (üzletekben, raktárakban, műhelyekben) élők számának növekedésével magyarázható. Utóbbi nagy valószínűség szerint a gazdasági fejlődés következtében megszaporodott „szolgálati lakások" számának növekedésével indokolható, de nem elhanyagolható az intézeti háztartásokban lakók számának és arányának növekedése sem (1. később). Egyértelmű, hogy az 1880. évtől nyomon követhető adatok szerint a főváros népességének egyre nagyobb része lakott az úgynevezett egyéb helyeken, illetve él az intézeti háztartásokban (3. ábra). Míg e népesrendelkezett. Fentiekből pedig az következik, hogy az utóbbi, vagyontalannak tekinthető rétegek vagy leszámítandók a kispolgárok csoportjából - de akkor számuk nagyon összezsugorodik -, vagy a szerzők által használt „kispolgár" fogalmon nem foglalkozási-vagyoni, hanem kulturális, illetve életformacsoportot kell értenünk, s mint ilyenek a társadalmi rétegződés egy másik, itt nem tárgyalt dimenziójába tartoznak.
