Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
Polgári pályák (sorsok)
meke érte meg a felnőttkort, és cseperedett fel e lakásban, amíg ők otthon voltak, elég zsúfoltan élhettek. A lakás méreteivel szemben a berendezés már szerényebb középpolgári színvonalat képviselt. A bútoroknak csak kis része készült nemes faanyagból, mint például a hálószobában álló diófa ágyak, melyekhez azonban csak szalmazsák, s nem matrac tartozott. Diófából készült még egy négyszögletes, feltehetően étkezés céljait szolgáló asztal is. A nappali vagy fogadószoba berendezéséhez egy kanapé, hat szék, egy diófa négyszögletes és egy ovális asztal (ezek feltehetően az első feleség stafírungjának tartozékai voltak), valamint három óra tartozott, a falakat képek és tükör díszítették, de hiányzott e szobának a középpolgári szinten szinte obligát tartozéka, a porcelán és ezüst dísztárgyakat közszemlére tevő vitrin. (Az ezüst értéktárgyak közül csupán hat-hat evő- és kávéskanalat, valamint egy tálalókanalat vettek leltárba.) A férj tulajdonában levő nemesfém tárgyak száma is szerény volt, mindössze egy briliántos kis gyürü, valamint egy ezüst burnótszelence maradt utána. A többi szobát kevésbé értékes puhafa bútorokkal, szalmaszékekkel rendezték be. Strázsa István bútorai, értéktárgyai nagyjából megfeleltek, illetve csak csekély mértékben maradtak el a hasonló vagyoni helyzetű polgártársai leltáraiban leírtaktól. Ruhatára azonban erősen eltért a polgári szabványtól, és talán leginkább itt érhető tetten büszkesége nemesi származására, vagy ragaszkodása a vidékies szokásokhoz. Nem hiányzott ugyan ruhatárából néhány városi öltözék - bunda, kaputok, kabátok, mellények -, de a leltár nem említi az e körökben, sőt ez idő tájt már a legények ruhatárában is előforduló frakkot, kalapokat, sétapálcát, zsebórát. Viszont felvettek egy mentét 53 ezüstgombbal és egy „nagyszerű ezüstcsattal", egy rókaprémes mentét 75 kis köves gombbal, több ezüstgombbal díszített mellényt, ezüstgombos, báránybőrrel bélelt téli öltönyt, rókaprémes magyar kucsmát. Ilyen ruhadarabokkal nemigen találkozhatunk a pesti polgárok vagyonösszeírásaiban,17 annál gyakrabban a módosabb mezővárosi polgárok hagyatékában, amelyek - csakúgy, mint a 18. századi leltárak is - gondosan felsorolták az értéknek számító ezüstgombokat, -pitykéket. Elgondolkoztató, hogy több évtizedes városi tartózkodás után miért ragaszkodott e vidéken presztízst jelentő, a városban azonban éppen a vidékiességet kifejező öltözékekhez, hiszen köztudott, hogy a városba frissen beköltözöttek általában a leggyorsabban a ruházkodási és viselkedési kultúrájuk megváltozásával, a városi divat követésével igyekeztek belesimulni a városi társadalomba, eltüntetni vidéki eredetük szembeötlő ruházati eltéréseit. Vagy Strázsa István már úgy érezte, neki presztízse emeléséhez nincs szüksége arra, hogy alkalmazkodjék a városi divathoz? Lehet-e néhány ruhadarab alapján messzemenő következtetéseket levonni viselőjük, tulajdonosuk mentalitásáról? Hiszen súlyosabb érvek - a szakmai pálya, a vagyoni gyarapodás, a gyermekei jövőjéről való gondoskodás, a családi stratégia - éppenséggel a polgári életformába való beilleszkedést látszanak igazolni. Mégis több gyermek életútja is tanúsítja, hogy szüleiknek nem sikerült beléjük plántálni a takarékosság, munkásság polgári erényeit, hanem inkább a nemesi származás öntudatát és mentalitását hagyományozták akarva-akaratlanul rájuk. Különösen kirívó e szempontból a legidősebb fiú, Strázsa István kisiklott életútja. Apja mestersége folytatóját remélte benne, s ezért a fiút 11 éves korában, 1816-ban inasnak szegődtette. Legényként szabadult, és apja állítása szerint az előírt vándoréveket is - feltehetően legalábbis részben - letöltötte. Ifjabb Istvánnak azonban nem fűlt a foga a mesterség gyakor-17 Strázsa János ruháiról csak részleges összeírás maradt fenn. Köztük is akadt ezüstgombos mente, sarkantyú, de a városias ruhadarabok aránya jóval nagyobb volt. BFL PL. 1202/h. Relationes a. n. 7048.
