Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
A mezőváros problematikája
A mezővárosi kézműipart tehát általában csak a kézművesek jóval nagyobb száma és aránya, a kínált áruk nagyobb bősége s választéka, több iparág kialakulása, tehát elsősorban mennyiségi jegyek különböztetik meg a falusitól. A munkamegosztás alacsony foka, az ipar differenciálatlansága s az a körülmény, hogy a fejlődő ipar mellett a mezőgazdasági termelés nemcsak tovább él, de fokozódik is - mindez viszont a városoktól határolja el. S ez alól még az iparfejlődésben élenjáró oppidumok, melyek éppen városaink sajátos földrajzi helyzete következtében a városoktól távol eső vidékeken egy-egy tájegység valóságos ipari központjaivá is váltak, sem jelentettek kivételt. Intenzívebb iparfejlődésük, kézműiparuk nagyobb differenciáltsága, egyes árucikkeik országos kelendősége, iparosaik céhes szervezkedése sem törli el agrárjellegüket; legfeljebb arról van szó, hogy intenzívebb mezőgazdasági termelésük fejlettebb iparral párosul. Ennek ellenére éppen városfejlődésünk gyengesége miatt e fejletlen mezővárosi ipar is igen nagy jelentőségű: megkönnyítette a falusi népességnek, hogy legfontosabb iparcikkeit a közeli mezővárosokból szerezze be; a mezővárosok körzetükben bomlasztották a természetgazdálkodás formáit, s az árutermelés és árucsere vérkeringését országosan felpezsdítették. Iparuk helyi fontosságát tükrözi, hogy nemcsak a városoktól távol eső vidékeken, de még a városok közvetlen piackörzetén belül is elhódították a vásárlóközönség egy részét, s ezzel a vásárlókörüket külföldi piacokon bővíteni nem tudó városoknak komoly versenytársaivá váltak. Fontos szerepe ellenére nyilvánvaló, hogy a viszonylag szűk helyi piacot kiszolgáló mezővárosi kézműipar piackörzetének jelentősebb bővülésére nem számíthatott. Éppen ezért a 15. században továbbfejlődő vagy a falvak közül ekkor kiemelkedő mezővárosok nem elsősorban kézműiparuknak, hanem bor- és állatkereskedelmüknek köszönhették széles körű kereskedelmi kedvezményeiket, vásáraik szaporodását és forgalmának növekedését, azaz további felemelkedésüket. S ez nem kizárólag 15. századi jelenség. Számos oppidum, mely talán először forgalmas vásárhelyével hívta fel magára földesurának figyelmét, már a korábbi időkben is sokszor mezőgazdasági terményeivel folytatott kereskedelmének köszönhette, hogy egy szűkebb körzet cseréjének lebonyolításán túl nagyobb gazdasági szerephez jutott. Példa erre a dunántúli mezővárosok története is. A Bécsújhely-Sopron-Körmend-Muraszombat kereskedelmi útvonalon fekvő Kőszeg első kiváltságait még földesuraitól, a Németújváriaktól kapta. Később, amikor királyi kézre került, már jelentős kereskedelmet folytathatott. 1328-ban Károly Róbert kiemelte a várnagyok hatásköréből, önkormányzattal ruházta fel, s benépesítése érdekében háromévi adómentességet biztosított számára.14 E kiváltságokat 1356-ban megújította, és megengedte, hogy a polgárok fallal vegyék körül városukat. A város élénk kereskedelmi életéről nemcsak a vasárnapokon behozott áruk vámmentessége tanúskodik, de az a tény is, hogy ez időben ugyanannyi adót fizettek, mint Sopron. A borkereskedelem monopóliumáért vívott harc első mozzanata a konkurens kisebb városok feletti győzelem volt. 1348-ban megerősítik azt a kiváltságukat, hogy Csepreg és Rohonc között egyedül ők szállíthatnak bort külföldre.15 A gyors ütemben fejlődő Sopronnal és Pozsonnyal szemben az oppidum mind nehezebben tudta biztosítani előjogait. 1341-ben Károly meghagyta e két város polgárainak, hogy a bort és egyéb árukat szállító kőszegieket akadálytalanul bocsássák át városukon.15 1367-ben újra királyi beavatkozás vált szükségessé: ekkor Lajos tiltja meg a soproni polgároknak, hogy akadályozzák a kőszegi borok 14 Fejér, VIII. 3. 279.; VIII. 4. 273. 15 Ho. X. 1. 636. IG CHERNÉL 1877-78. II. 12. p.
